Állati túlzás
A magyar médiákban két állati hír is volt a napokban.
Egy rendőr durván bánt a kutyájával, s egy iskolai szakkörben állatokat boncoltak.
Az ilyesmi mindig túlméretezett felháborodást szokott okozni, s nem csak Magyarországon, hanem az egész fejlett világban. Ezt abszurdnak tartom. Abszurdum ugyanis, amikor egy állat sérelmére elkövetett tett sokkal nagyobb érzelmi reakciókat szül, mint amikor emberek ellen történnek súlyosabb tettek.
Pedig én magam is állatvédő vagyok. 1980-1986 között, majd 1997 óta folyamatosan van háziállatom. Ez jelenleg egy 11 hónapos macska. Utálom a vadászatot, de még a disznöölést is. S annak idején azért hagytam el a pszichológia szakot (ahová az 1986-1987-es tanévben jártam), mert képtelen voltam megbékélni a gondolattal, hogy végeznem kell élveboncolást a kötelező élettan órákon, ezt úgy se bírtam, hogy egyébként az összes élveboncolás minden esetben rendesen elaltatott állatokon zajlott. Egyetlen egyszer vettem részt ilyesmiben, s máig emlékszem rá, pedig 32 éve történt, de máig emlékszem a mélyen alvó állat arcára, majd halálára, s úgy döntöttem, nem akarok többé ilyet személyesen látni.
Viszont nem gondolom, hogy e kérdésben radikálisnak kellene lenni. Vannak esetek, amikor szükségesek az állatkísérletek, a cél ezen eseteknek a lehető mimumra korlátozása, s annak biztosítása, hogy ne történjen felesleges szenvedés. Ugyanez a vadászat és az állattartás esete, nem abszurd állati jogok és vegatarianizmus kell, hanem az állattartás körülményeinek javítása, s úgyszintén a felesleges szenvedés elkerülése.
A szadizmust meg azért kell büntetni, mert nem méltó az emberi lényeghez.
Egy rendőr durván bánt a kutyájával, s egy iskolai szakkörben állatokat boncoltak.
Az ilyesmi mindig túlméretezett felháborodást szokott okozni, s nem csak Magyarországon, hanem az egész fejlett világban. Ezt abszurdnak tartom. Abszurdum ugyanis, amikor egy állat sérelmére elkövetett tett sokkal nagyobb érzelmi reakciókat szül, mint amikor emberek ellen történnek súlyosabb tettek.
Pedig én magam is állatvédő vagyok. 1980-1986 között, majd 1997 óta folyamatosan van háziállatom. Ez jelenleg egy 11 hónapos macska. Utálom a vadászatot, de még a disznöölést is. S annak idején azért hagytam el a pszichológia szakot (ahová az 1986-1987-es tanévben jártam), mert képtelen voltam megbékélni a gondolattal, hogy végeznem kell élveboncolást a kötelező élettan órákon, ezt úgy se bírtam, hogy egyébként az összes élveboncolás minden esetben rendesen elaltatott állatokon zajlott. Egyetlen egyszer vettem részt ilyesmiben, s máig emlékszem rá, pedig 32 éve történt, de máig emlékszem a mélyen alvó állat arcára, majd halálára, s úgy döntöttem, nem akarok többé ilyet személyesen látni.
Viszont nem gondolom, hogy e kérdésben radikálisnak kellene lenni. Vannak esetek, amikor szükségesek az állatkísérletek, a cél ezen eseteknek a lehető mimumra korlátozása, s annak biztosítása, hogy ne történjen felesleges szenvedés. Ugyanez a vadászat és az állattartás esete, nem abszurd állati jogok és vegatarianizmus kell, hanem az állattartás körülményeinek javítása, s úgyszintén a felesleges szenvedés elkerülése.
A szadizmust meg azért kell büntetni, mert nem méltó az emberi lényeghez.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése