Eudémoszi Etika II.

folytatás az előző részből

 

(a mű 4., 5. és 6. könyvét kihagyom, ezek ugyanis azonosak a Nikomakhoszi Etika 5., 6. és 7. könyvével)

Mi a barátság?

Többféle értelemben használjuk a barátság kifejezést

A barátság létrehozása az államtudomány legfőbb feladatának minősül, s erre a célra vonatkoztatva szokás az erényt hasznosnak nevezni. Hiszen elfogadhatatlan, hogy barátai legyenek egymásnak az olyan emberek, akik igazságtalanul viselkednek egymással szemben.

A derék férfiú ugyanaz, mint a barátságos férfiú, a barátság pedig valamiféle, az erkölccsel kapcsolatos lelki alkat. S ha valaki azt kívánja elérni, hogy az emberek ne jogtalankodjanak, elegendő, ha barátságot teremt közöttük, igaz barátok ugyanis nem jogtalankodnak egymással.

De akkor sem jogtalankodnak egymással az emberek, ha igazságosak. Az igazságosság és a barátság tehát vagy azonosak, vagy igen szoros kapcsolatban állnak egymással.

Egyesek szerint a hasonló a hasonlónak barátja, mások szerint pedig az ellentétes az ellentétessel barátkozik, hiszen a a száraz sem a száraz után, hanem a nedves után vágyakozik.

Más nézetek azonban közelebb vannak egymáshoz és jobban alkalmazhatók a megfigyelt tényekre. Egyesek számára ugyanis képtelenségnek tűnik, hogy hitványak barátai legyenek egymásnak, mert csak a jók lehetnek azok. Mások számára meg az tűnik lehetetlennek, hogy az anyák ne szeressék gyermekeiket. Ez a fajta szeretet az állatokban is megvan, hiszen azok akár a halált is választják ivadékaik érdekében. Megint mások úgy vélekednek, egyedül a hasz­nos dolog szolgálhat barátság alapjául.

Viszont a hasonló nem hasznos a hasonló számára, az ellentét meg a legtávolabb van a hasonlóságtól, s az ellentétes a leginkább haszon nélkül való az ellentétes számára, hiszen az ellentétes az ellentétének a pusztulása.

Olyan érvelést kell tehát találni, mely a lehető legjobban megvilágítja a kérdéssel kapcsolatos nézeteket és megoldja az ellentmondásokat.

Vajon a gyönyörködtető vagy a jó ösztönöz-e a barátságra? Ha azt szeretjük, ami után vágyódunk, a vágy meg a gyönyörködtetőre irányul, így hát a gyönyörteli az, ami iránt barátsággal vagyunk. Ha pedig azt szeretjük, amit kívánunk magunknak, úgy a jó iránt vagyunk barátsággal. A gyönyörködtető és a jó tehát két különböző dolog.

Amire törekszünk és amit kívánunk, az vagy a jó vagy a látszólagos jó. A gyönyörködtetőre is azért törekszünk, mert valamiféle jónak látszik. Nyilvánvaló, hogy számunkra mind a jó, mind a gyönyörködtető kedves.

Tehát más kiinduló tételt kell választani. A javak közül egyesek feltétlenül jók, mások meg valakinek a számára jók, de nem feltétlenül azok. S a feltétlenül jók, meg a feltétlenül gyönyörködtetők ugyanazok a dolgok.

Azokról a dolgokról ugyanis, amelyek az egészséges testnek hasznára vannak, azt mondjuk, hogy a test számára feltétlenül jó dolgok, de a beteg test számára hasznos dolgokról, például a gyógyszerekről nem mondjuk ezt.

Ugyanígy feltétlenül gyönyörködtető dolgok azok, amelyek az egészséges és ép test számára ilyenek, például ilyen az, hogy az ember fényben él, de nem ilyen, ha sötétben él. Mégis a szembeteg számára fordított a helyzet.

S nem az a bor kellemes, amely az iszákosságtól dadogóvá vált emberek számára ilyen, hanem amelyik a romlatlan érzékű ember számára kellemes.

Ugyanígy a lélek esetében sem az a feltétlenül kellemes, ami a gyermekek és az állatok számára ilyen, hanem ami a megállapodott ember számára az.

A barátságnak három formája van: az erényen, a hasznon és a gyönyörűségen alapuló barátság.

A három formát egy bizonyos egyetlen barátság vonatkozásában nevezzük így, amely az első, kiinduló elv. Ahogy az „orvosi eszköz” szóban megvan az orvos meghatározása, de az „orvos” szóban nincs benne az eszköz meghatározása. Tehát az elsőt kell megkeresni, ami azonban nem azonos az általánossal.

Ezért gondolják sokan tévesen, hogy a nem első típusú barátság nem barátság. Valójában az is az, csak nem ugyanolyan módon.

A hasznon alapuló barátság az, amelyhez a legtöbb ember barátsága tartozik. Ugyanis azért szeretik egymást, mert hasznos egyik a mási­ká­nak, s addig tart a bartátság, míg a haszon tart.

A gyönyörön alapuló barátság az ifjaké, mert ők érzékenyek a gyönyö­rűségre. Ezért ez könnyen változó barátság, hiszen az évek során változik a jellemük, az is változik, hogy mi kellemes számukra.

A legderekabb emberek barátsága viszont az erényen alapul. Nyilvánvaló, hogy ez az első barátság, ami a derék emberek kölcsönös szeretete és vonzalma.

A barátságnak ez a formája csupán az emberben van meg, mert egyedül ő képes észrevenni a másik vonzalmát. A többi viszont az állatokban is megtalálható, hiszen láthatóan van bizonyos haszna az emberek és a háziállatok kapcsolatának, de még az állatok egymás közötti kapcsolatának is.

Tehát a hitvány emberek is barátkozhatnak egymással, mind a haszon, mind a gyönyörűség végett.

Mivel a feltétlenül jó és a feltétlenül gyönyörködtető ugyanazon dologra vonatkozik, az igaz barát és a feltétlen barát pedig a kifejezés első értelmében barát, az ilyet önmaga kedvéért választjuk, hiszen azt az embert, aki a javakat önmagukért kívánja, szükségképpen mi is önmagáért választjuk. Az igaz barát feltétlenül kellemes. Ezért van az, hogy aki bármilyen módon barátunk, az kellemes.

Megfontolandó ugyanis, hogy az ember azt szereti-e, ami számára jó, vagy azt, ami feltétlenül jó, és hogy vajon az aktuális szeretetérzés párosul-e a gyönyörűséggel, oly módon, hogy a szeretet tárgya kellemes is, vagy pedig nem az. Hiszen az olyan javakat, amelyek nem feltétlenül azok, hanem alkalomadtán rosszak is lehetnek valamiképp, kerülnünk kell, s ahhoz, ami valaki számára nem jó, az illetőnek semmi köze sincs.

Azt keressük tehát, hogy a feltétlen javak az egyes ember számára is javak legyenek. Választani ugyanis a feltét­len jót kell, az egyes ember mégis azt választja, ami számára jó. Ezeket kell összhangba hozni, s ezt teszi az erény.

Az államtudomány meg azon van, hogy akiknél még nem így áll a dolog, azoknál is megvalósuljon. Minden ember alkalmas erre eljutni, hiszen természettől fogva az embere számára jók a feltétlen javak. Szükségszerű, hogy az erkölcsileg szép dolgok kellemesek legyenek. Ha valakiben ez a kettő nincs összhangban egymással, az erkölcsileg még nem teljesen jó. Lehetséges, hogy fegyelmezetlenség támadt benne, ugyanis a jónak és a kellemesnek az érzelmek területén tapasztalható egybe nem hangzása fegyelmezetlenség.

Mivel az első barátság erényen alapul, ezért az ilyen barátok is feltétlenül jók lesznek.

Meg kell vizsgálnunk, létezik-e barátság gyönyörűség nélkül, s az ilyen barátság miben különbözik a másiktól. Továbbá, vajon szeretünk-e valakit azért, mert jó, akkor is, ha nem kellemes, s vajon a barátság, amely aktuális formájában jó, nem jelenik-e meg a kellemes nélkül?

Ahogy a tudományos tevékenység során az elvégzett szemlélődés és tanulmány nagyon kellemes érzést kelt az emberben, ugyanígy hat ránk meghitt barátaink viszontlátása is. Mindkét esetre ugyanaz a meghatározás vonatkozik. Tehát a feltét­lenül jó természettől fogva feltétlenül kellemes, és akik számára jó, azok számára kellemes is.

A tevékeny, gyönyörűséggel párosuló barátság az egymás megismerésén alapuló kölcsönös vonzalom, úgy nyilvánvaló, hogy az első barátság általában a feltétlen javaknak és a feltétlenül kellemes dolgoknak kölcsönös választása, éppen azért, mert azok jók és kellemesek. Maga a barátság pedig lelki alkat, amelyből az ilyesféle elhatározás fakad.

Ennek a lelki alkatnak a munkája tevékenység, mely nem a szerető emberen kívül, hanem benne működik, míg az összes képesség tevékenysége kívül fejti ki hatását. Ezért az jelent örömet, hogy mi szeretünk, nem pedig az, hogy minket szeretnek.

Mivel a szeretett lény iránt érzett tevékeny szeretet annyit jelent, mint használni a szeretet tárgyát mint szeretett dolgot, a barát pedig a barátja számára mint barát tárgya a szeretetnek, tehát maga a barátság gyönyörűsége belőle, személyéből fakad. A barátja őt magáért szereti, nem pedig azért, mert ez vagy az. Ahol tehát barát a barátnak nem azért örül, mert az derék, ott nem beszél­hetünk az első értelemben vett barátságról.

Nem szabad, hogy a barát bármiféle járulékos tulajdonsága annyira akadályozzon, hogy emiatt ne tudjunk örülni derék természe­tének. Pl. az illető rossz szagú. Elegendő, ha barátkozunk vele, de nem kell együtt is élnünk vele.

A barátság szilárd. Bizalom nélkül nincs szilárd barátság. A bizalom csak idővel jön meg, hiszen ki kell állnia a próbát, s az idő mutatja meg a barátot, s a viszontagságok inkább, mint a jó sors. A hasznos barát nem ismerszik meg gyorsan, a kellemes már inkább. Ahogy a feltétlenül kellemes sem ismerhető fel gyorsan: a kellemest gyorsan megismerjük, ám egy idő múlva ez már kellemetlen lehet számunkra, feltétlenül kellemeshez idő kell.

A barátság első formája tehát az erényen alapul, és az erény okozta gyönyörűségen.

A barátság egyéb formái a gyermekekben és az állatokban és erkölcsileg hitvány emberekben alakulnak ki. Hitvány emberek is lehetnek kellemesek egymás számára, persze nem mint hitvány vagy közömbös tulajdonságú emberek, hanem például ha mindkettő zenekedvelő. Minden emberben van valami jó, ami összekapcsolja őket. Továbbá nyereségesek és hasznosak is lehetnek egymás számára, persze nem feltétlen értelem­ben, hanem a céljukat tekintve.

A hitvány ember lehet barátja a deréknek is a barátság azon fajtái alapján is, ahogyan a nem-derék emberek barátkoznak egymással. Továbbá az is szolgálhat a barátságuk alapjául, hogy minden emberben van valami jó, ezért van az, hogy néhány ember, noha nem jó, képes közösségi életre.

Van azonban a barátság fajtáknak egyenlőtlen verziója is. Ez általában a parancsoló és az engedelmeskedő közötti barátságot jelenti. Közöttük az igazságosság formája is más, mert arányosság szerint egyenlő ugyan, de számszerűen már nem az. Pl. az apa és a fia között fennálló barátság, vagy a jótevő barátsága azzal szemben, akivel jót tesz.

Ugyanez a helyzet a haszon vagy a gyönyör végett történő barátkozás esetében is: részint az egyenlőség, részint a fölény alapján barátok. Ezért azok, akik úgy gondolják, barátságuk alapja az egyenlőség, megvádolják barátjukat, ha úgy látják, hogy kettejük haszna egymással szemben nem egyen­lő. Ugyanígy a gyönyörön alapuló barátság esetében is, ez világosan látszik a szerelmi kapcsolatokban, ez az oka gyakori civódásaiknak, ugyanis a szerető nem tudja, hogy kettejük hajlandóságának mértéke nem azonos.

Tehát összegezve: a barátságnak három fajtája van: az erényen, a hasznon és a gyönyörű­sé­gen alapuló, és ezek ismét két részre oszlanak: némelyek egyenlőségen, mások meg fölé­nyen alapulnak.

Noha barátság mind a két fajta, mégis csupán azok barátok, akiknek a barát­sága egyenlőségen alapul. Mert a szeretet szükségképpen a tevékenyben van benne, mert az, hogy valaki szeretet tárgya, járulékos tulajdonság, ugyanis az, hogy valakit szeret­nek, rejtve maradhat, de hogy valaki szeret, az már nem. Az, hogy az ember szeret valakit, inkább tartozik a barátság formájához, mint az, hogy az embert szereti valaki.

A jóindulat azonos-e a barátsággal?. Nem, ez eleve csak az első barátságra igaz, de vele se azonos, de annak feltétele.

Az egyetértés azonos-e a barátsággal? Nem, mert a baráti egyetértés nem mindenre terjed ki, hanem csak arra, ami az egyetértők cselekedeteivel és az együttélésre vonatkozó dolgokkal kapcsolatos. Az sem lehet, hogy csak a gondolkodásban, vagy csak a törekvésben van meg az egyetértés, hiszen előfordul, hogy ellentétben áll egymással a gondolkodás és a vágy, ahogy a fegyelmezetlen emberben sincs a kettő összhangban egymással. S ha valaki a másikkal az elhatározásában egyetért, nem bizonyos, hogy a vágyát illetően is egyetért vele. Egyetértés a jók között van. Az egyetértés az állampolgárra jellemző barátság.

Az igazságos valamiféle egyenlőnek tűnik, s a barátság is egyenlőségen alapul. Az összes alkotmány az igazságosságnak bizo­nyos formája, hiszen az államok közösségek, s minden közös az igazságosság segítségével válik szilárddá. Tehát ahány formája van a barátságnak, ugyanannyi van az igazságosságnak és a közösségnek is.

De a lélek és a test, az úr és a szolga viszonya is hasonló, ss mégis, ezek közül egyik sem közösség. Itt ugyanis nem két társról van szó. A javuk nem is osztható meg kettejük között, mert mindkettejük java az egyiket illeti, aki végett a másik létezik. A test ugyanis velünk született szerszám, a szolga meg úgy tartozik urához, mint tőle elválaszt­hatatlan szerszám,

Az alkotmányoknál ugyanaz a helyzet, mint a harmóniafajták esetében. Királyi a családfő helyzete, arisztokratikus a férj és a feleség kapcsolata, politeia a testvérek viszonya. Ezeknek az elferdült formái a zsarnokság, az oligarchia, s a demokrácia.

Szám szerinti közösség a demokrácia közössége és a bajtársi barátság, mert ezeknél ugyanazzal a mértékkel mérnek. Arány szerinti az arisztokrácia közössége, amely a legjobb, s a királyság állam­formája, mert itt a parancsoló és az alárendelt számára nem azonos a jog, hanem arányosan illeti meg őket. Hasonló az apa meg a fiú barátsága, s a polgárok közösségében is ugyanez a helyzet. A rokonok barátságának több formája van, az egyik a testvéreké, a másik az apa és fiai barátsága. Ez lehet arány szerinti, mint például az apáé, s lehet szám szerinti, mint például a testvéreké, mert ez a bajtársakéhoz áll közel, hiszen ebben is megtalálhatók az idősebbet illető előjogok.

Az állampolgári barátság főként a haszon alapján jön létre, innen a nézet, hogy az emberek azért társultak egymással, mert nem voltak önállóak, jóllehet az együttélés kedvéért is társulhattak volna. Csupán a politeia és annak megromlott formája - a demokrácia - az, ahol nemcsak hogy barátságok jönnek létre, hanem az emberek a közösséget is barátokként alkotják. Az többi államformában ez a fölény alapján történik.

A mennyiségi egyenlőségen alapuló barátság a polgárbarátság, s a polgárbarátság a hasznon nyugszik. Ahogy a városok barátai egymásnak, úgy barátai egymásnak a polgárok is.

Az ilyen barátságokban a vezetés meg az engedelmesség sem természettől adott, s nem is olyan, mint a királyságban, hanem felváltva gyakorolják, s a vezető célja nem az, hogy az istenség mértéke szerint cselekedjék jót, hanem hogy egyenlően vegye ki részét a javakból és a terhekből. Az egyenlőség tehát az, melyet a polgárbarátság a maga alapjául kíván. A hasznon alapuló barátságnak két formája van: az egyik a törvény szerinti, a másik az erkölcs szerint való. A polgárbarátság az egyenlő mértékre meg a tárgyra van tekintettel, mint az eladók és a vevők.

Ha megegyezésen alapul a barátság, akkor polgárbarátság, mégpedig törvény szerint való, de ha egymásra bízzák a viszontszolgáltatást, akkor az erkölcsi és társak között szokásos barátság van. A barátságnak ebben a formájában fordul elő legtöbbször vádaskodás. Ennek az az oka, hogy ez a barátság nem természet szerint való. Más ugyanis a hasznon és megint más az erényen alapuló barátság, de ezek az emberek egyszerre kívánnak mindkettőben részesülni, mert egyrészt a haszon miatt társulnak, másrészt azonban barátságukat erkölcsi jellegűvé teszik, mint a derék emberek, s ezért, mivel bíznak egymásban, nem pusztán törvényen alapuló az a barátság, amelyet kialakítottak.

A háromféle barátság közül általában a hasznon alapulóban fordul elő a legtöbb vádaskodás. Az erény ugyanis nem ad okot vádra, akik meg a gyönyö­rűség végett barátkoznak, azok ha ezt megkapták, és megadták egymásnak, elválnak, de akik hasznosak egymás számára, nem bontják fel azonnal a kapcsolatukat akkor sem, ha nem törvényes keretek között és társak módjára viselkednek egymással.

Az önelegendőséggel és a barátsággal kapcsolatban meg kell vizsgálnunk, hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz. Kétséges ugyanis, hogy ha valaki minden tekintetben elégséges önmaga számára, lesz-e egyáltalán barátja. Ha az ember annak alapján keres barátot, hogy miben szenved hiányt, a jó ember pedig a legteljesebb mértékben elegendő önmaga számára, s ha az erénnyel párosult élet boldog, mi végre kellene még egy barát is? Hiszen az önmaguk számára elégséges embereknek sem hasznos, sem gyönyörűséget nyújtó barátokra nincs szükségük, sem arra, hogy együtt éljenek valakivel. Az ilyen számára elegendő, hogy önmagával van együtt. Tehát a legboldogabb ember is a legkevésbé fogja szükségét érezni a barátnak, kivéve azt az esetet, amikor képtelen rá, hogy elégséges legyen önmaga számára. Szükségszerű tehát, hogy a leg­kiválóbb életűnek legyen a legkevesebb barátja, s hogy ezek is egyre kevesebben legyenek.

Miért szükséges mégis az együttélés? Mert amikor semmire sincs szükségünk, akkor is mindnyájan keressük azokat, akikkel együtt szerezhetünk élvezeteket, s inkább azokat, akikkel jót tehetünk, mint azokat, akik velünk tehetnek jót. A barátunk másik énünk, barátunk megismerése útján önmagunkat ismerjük meg, továbbá kívánatosabb dolog az, hogy jót tegyünk barátunkkal, és élvezzük jótéteményeit.

A szerető ember tulajdonsága, hogy akit szeret, távol tartja attól, hogy a nehéz helyze­tekben vele együtt annak is része legyen; de a szeretett ember tulajdonsága, hogy ő részt kíván venni ebben. Mindkét tulajdonságnak megvan az alapja. A barát számára semmi sem lehet olyan fájdalmas, mint ha szenvedni látja barátját, azaz nem is akarja, hogy az az ő sorsát válassza.

Ha minden erény tudás volna, az igazságosságot is lehetséges volna igazságtalanságként használni. Tehát az, aki jogtalan dolgokat cselekszik, igazságosságból fog jogtalankodni, ahogyan tudatlanul is cselekedhetik valaki a tudás alapján. De ez lehetetlen, így nyil­ván­való, hogy az erények: nem lehetnek a tudás fajtái.

Az erényt ugyanis a belátás használja, hiszen a vezető lélekrésznek az erénye használja a vezetett lélekrész erényét. Ahogy a fegyelmezetlenséget az értelem nélküli lélekrész hitványságának szokás nevezni, a mértéktelen ember is valamiképpen fegyelme­zetlen, bár megvan az esze, csakhogy amikor erős a vágyakozás, az ész a fonákjára fordul és ellentétesre irányul a fontolgatás.

Nyilvánvaló viszont, hogy miközben a lélek értelem nélküli részében erény, az értelemben meg tudatlanság van jelen, ezek más módon változnak meg. Így előfordulhat, hogy valaki az igazságosságot nem igazságosan és rosszul, s a belátást nem belátó módon használja - ahogy előfordulhat az ellentétes eset is.

Mert lehetetlen, hogy a lélek értelmes részében benne levő erényt az értelemmel nem bíró részben bármikor is kelet­kező hitványság a fonákjára fordítsa és a tudatlan emberre jellemző cselekvést eredményez­zen, az értelem nélküli részben levő erény meg - ha az értelmes részben tudatlanság lakozik - az utóbbit az ellenkezőjére fordítsa, s azt eredményezze, hogy az ember belátó módon és a szükséges dolgokat válassza. S az is, hogy a belátás, mely az értelemmel bíró részben lakik, azt eredményezze, hogy az értelem nélküli rész mértéktelensége mértékletesen cselekedjen.

Így hát az a lehetőség marad, hogy valaki tudatlanságból cselekedjen belátóan. De ez lehetetlenség, különösen az, hogy valaki a belátást tudatlanságból használja belátó módon. Az orvostudományt pl. a fonákjára fordíthatja a fegyelmezetlenség, a tudatlanságot azonban akkor sem, ha ellentétes volna is vele.

Az igazságos ember képes mindarra, amire az igazságtalan képes. S általában: a képesség tartalmazza a képtelenséget. Így hát nyilvánvaló, hogy az emberek egyidejűleg belátók és jók, s ezek a lelki alkatok más-más lélekrészhez tartoznak. Tehát helyes az a szókratészi mondás, hogy semmi sem erősebb a belátásnál, de abban már tévedett, hogy a belátás tudás lenne. Az ugyanis erény és nem tudás, hanem a megismerés egy másik fajtája.

De nem csupán a belátás és az erény eredményez helyes cselekvést, hanem a szerencsés emberekről is azt mondjuk, jól cselekszenek; tehát a szerencse is helyes cselekedetet eredményezhet, mégpedig ugyanolyat, mint a tudás.

Hiszen egyesek szerencsések olyan dolgokban, melyekben a véletlen az úr, s sokan érnek el sikert, noha nincs meg a belátásuk. De a véletlen még azokban a dolgokban is nagy szerepet játszik, ahol a mesterség a fontos. Vajon ezek az emberek egy bizonyos lelki alkat következté­ben szerencsések? Úgy szokás vélekedni, hogy termé­szet­től ilyenek, a természet bizonyos minőségű embereket alkot, s ezek egészen születésüktől fogva különböznek egymástól: vannak szerencsés és balszerencsés emberek. Ezeknek embereknek a sikere nyilvánvalóan nem a belátásukon alapul. Hiszen a belátás nem értelem nélkül való, hanem meg tudja indokolni, hogy miért cselekedett éppen így.

Felmerül a kérdés: vajon egyáltalán nincs is véletlen, vagy létezik ugyan, de nem okként? Szükségszerű azonban, hogy létezzen is, meg hogy okként létezzen. Bizonyos emberek számára a véletéen lesz tehát az oka a javaknak vagy hitványságoknak. De vajon azt kell-e mondanunk, hogy semmi sem történik véletlenül, vagy csak mert nem látjuk, hogy valami további ok fennáll, ami miatt a véletlent tartjuk oknak? Látjuk viszont, hogy némelyek egyszer szerencsések voltak, miért ne lehetnének máskor is:? Hiszen ugyanannak ugyanaz az oka. Ez tehát már nem lesz véletlen, de nem alakul ki rá vonatkozó, tapasztalaton alapuló tudás. Hiszen ha lenne, néhány szerencsés ember megtanulhatná azt.

Ha némelyek szerencsés természetűek - mint például azok, akik bár nem tanultak énekelni, mégis jól énekelnek, mivel ilyen szerencsésen születtek -, s az értelem irányítása nélkül törekszenek arra, ami a természet szerint való, sikeresek akkor is, ha történetesen belátás és értelem nélküli emberek, ahogyan a jó énekesek tanulás nélkül is jó énekesek. Az ilyen emberek nyilvánvalóan szerencsések, akik megfontolás nélkül is többnyire sikeresek. Ők tehát bizonyára természettől fogva szerencsések.

Nyilvánvalóan a szerencsének két fajtája van: isteni és emberi. Úgy tűnik, hogy a szerencsés ember az istenség segítségével ér el sikert: ez az az ember, aki vágyát követve arat sikert. A másik típus az, aki a vágya ellenére ér el valamit. Mindkettőjük értelem nélkül való. S inkább az első fajta szerencséje folytonos, a másodiké viszont nem folytonos.

Kalokagathia  (szó szerint "szép jóság")- a testi, erkölcsi és szellemi erények harmonikus összessége. Akinek sajátja a kalokagathia - ez a kalokagathosz -, az szükségképpen birtokában van a részerényeknek is. Hiszen olyan ember sincs, akinek a teste egészséges ugyan, de annak egyes részei nem azok, hanem szükségszerű, hogy testének összes, vagy a legtöbb és legfőbb részei ugyanolyan állapotban legyenek, mint az egész.

A két kifejezés között - jónak lenni és kalokagathosznak lenni - nemcsak elnevezésük, hanem mivoltuk szerint is különbség van. Minden jónak van ugyanis végcélja,amelyet mint éppen azt a célt, önmaga kedvéért szokás választani. Ezek közül erkölcsileg szépek azok, amelyek mint teljesen szépek, még dicséretre méltók is, ezek azok, melyek dicséretre méltó cselekvésnek szolgálnak alapjául, s maguk is dicséretre méltók. Például az igazságosság maga is az, és a rajta alapuló cselekvések is, s a mértékletes emberek is ilyenek, mert a mértékletesség is dicséretre méltó. De az egészség nem dicséretre méltó és munkája sem az, meg az erős ember sem, hiszen a testi erő sem ez, ezek javak ugyan, de nem dicséretre méltók.

A jó ember az, akinek a számára a természettől jó dolgok a jók. Mert azok a javak, melyekről vitatkozni szokás, s amelyek a legnagyobbnak tűnnek - a megtiszteltetés, a gazdagság, a testi kiválóság, a szerencse és a hatalom - jóllehet természettől fogva jók, de alkatuktól függően kárt is okozhatnak egyeseknek. Hiszen sem az ostobának, sem a jogtalannak, sem a mértéktelennek nincs hasznára, ha él ezekkel a javakkal, ahogyan a betegnek sem használ, ha az egészséges ember táplálékával él.

Akkor kalokagathosz valaki, ha azoknak a javaknak van a birtokában, amelyek önmagukban véve szépek és ha tevékenységében ezeket a javakat valósítja meg, mégpedig maguknak e javaknak a kedvéért. Szépek pedig az erények és azok a tárgyi ered­mények, amelyek az erények alapján jönnek létre.

Vannak, akik úgy vélik, hogy rendelkez­nünk kell ugyan erénnyel, de nem az erény, hanem a természettől fogva jó dolgok kedvéért. Ezért ők jó emberek ugyan - mert számukra azok a javak, amelyek természettől fogva jók -, de a kalokagathiával nem rendelkeznek. Számukra ugyanis nincsenek jelen az önmagukban véve szép dolgok, míg a kalokagathoszok elhatározása ezekre irányul, de nemcsak ezekre, hanem vannak olyan javak is, amelyek természettől fogva nem szépek ugyan, de mivel természettől fogva jók, ezért számukra szépek is. Mert szépek, ha szép az, aminek a kedvéért cselekszik és választják őket.

Tehát a kalokagathosz számára szépek azok a dolgok, amelyek természettől fogva jók. Mert szép az, ami egészséges, igazságos meg az, ami érdem szerint való. Az ilyen ember pedig méltó ezekre. S szép az, ami illik. Az ilyen emberhez pedig illenek az olyan dolgok, mint a gazdagság, a jó származás, a hatalom. Ezért a kalokagathosz számára az ilyenek, melyek hasznosak is, szépek is egyben, míg a sokaság számára nincs meg az összhang. A feltétlenül jók nem javak az ő számukra is, míg a jó ember számára azok. A kalokagathosz számára ezek szépek is, mert ezek révén hajt végre sok szép cselekedetet. Aki úgy véli, hogy erénnyel a külső javak kedvéért kell rendelkeznünk, az olyan dolgokat cselekszik, amelyek járulékosan szépek. A kalokagathia tehát tökéletes erény.

Nem jön létre gyönyör másképp, mint cselekvésben. Ezért a valóban boldog ember fog a legkellemesebben élni, és nem alaptalanul tisztelik őt az emberek.

Ahogy másutt, úgy itt is a vezető részhez és annak alkatához és tevékenységéhez igazodva kell élni. Így például a szolgának az ura tevékenységéhez és minden embernek ama princípiumhoz igazodva kell élnie, amely őrá vonatkozik.

Minthogy az ember is természettől fogva vezető és engedel­meskedő részből áll, s mindenkinek a saját princípiuma szerint kell élnie, ugyanez a helyzet a lélek szemlélőképességével is. Az istenség ugyanis nem parancsoló módon uralkodik, hanem ő a végcél, amely végett a belátás parancsot ad, hiszen az istenség nem szenved hiányt semmiben. A természettől fogva jó dolgoknak, akár a testnek, akár a vagyonnak, vagy a barátoknak, vagy egyéb javaknak bármilyen fajta választása és megszerzése az, ami az istenség szemlélését a leginkább elő fogja mozdítani. Márpedig ez a legkiválóbb, s ez a mérték a legszebb. Az a mód azonban, amely valakit - akár túlzás, akár hiány révén - megakadályoz abban, hogy gondozza és szemlélje az istenséget, rossz mód. Tehát a léleknek ez a mércéje a legkiválóbb: a lehető legkisebb mértékben érzékelni a lélek értelem nélküli részét mint értelem nélküli részt.

*

Most pedig végül igyekszem az egész mű lényegét összefoglalni egy bekezdésben, maximálisan leegyszerűsítve.

A boldogság a legnagyobb jó és a legnagyobb szép. A boldogságunk csak tőlünk függ, a boldogság a jó léleknek a teljes életben az erény teljében való tevékenysége. A jó tevékenység csak az lehet, ami tőlünk függ, azaz az, amikor úgy választjuk a jót, hogy mást is választhatnánk. Az erkölcsi erények azok, melyek hatására a jó választást megtesszük. Az erkölcsi erényeket az értelmi erények diktálják. Ezeket a lelki alkat határozza meg. A legjobb nem az érzelemmentes lelki alkat, hanem az, mely az adott kérdésben a túlzó és a hiányos állapot közötti középet választjuk. Azonban a a tudatlanságból való választás nem igazi választás, az igazi választás megfontolt törekvés. Mivel nem könnyű felismerni a cselekvő minőségét, ezért azt kénytelenek vagyunk tevékenységének eredményei alapján megítélni, de mégis maga a minőség a méltóbb a dicséretre. Erre a fegyelmezett ember képes, aki mértéktartó, azaz a lehető legnagyobb mértékben ura érzelmeinek. A testi, erkölcsi és szellemi erények harmonikus összessége szükséges. Az ilyen ember a jót a jóért magáért teszi, számára az a szép, ami természettől fogva jó, a ő számára maga a szép cselekedet a cél.