Élet Halivúdban

Sokan írtak már a halivúdi filmek sablonjairól, de íme az én pár rövid megfigyelésem.

Kötelező a homokos szereplő. Ő minden esetben vagy kissé humoros figura, vagy mindenkinek segítő, nagyon rendes ember, sose gonosztevő.

A gonosztevő viszont mindig olyan nemzetiségű, amit éppen utálni kell az éppen hivatalos amerikai kormánypropaganda szerint.

Az analfabéta gettódrogos mindenre képes. Csak egy jó szó kell neki, s 2 hét alatt megtanul írni-olvasni, professzori szintű tudásra tesz szert, plusz felhagy minden bűnös tevékenységgel, hasznos tagja lesz a társadalomnak.

A csapatszellem mindennél többet ér. A körzet legrosszabb focicsapata (az egyik tag vak, a másik 200 kilós, a harmadik mozgássérült) is képes 3 edzéssel az új edző keze alatt olyan szintre fejlődni, hogy legyőzi az országos bajnokcsapatot, melyben csupa profi játszik többmilliós fizetéssel. A csapat titka: összetartanak és bíznak magukban.

Ha viszont tudományos kérdésről van szó, pl. a földönkívüliek támadnak a bolygóra, ott csakis az egyén számít, a csapatmunka szart se ér. A csapat sose old meg semmit. Pl. hiába van 20 Nobel-díjas a csapatban, nem tudnak mit kezdeni a problémával, pedig hetek őta elemzik. Csak üléseznek öltönyben meg egyenruhában szuperszámítógépek közt, de egy centit se haladnak. De aztán, hála Istennek, az egyik szakembernek eszébe jut, hogy volt valamikor egy zseni haverja, akit azonban mindenhol kirúgtak, mert ivott, drogozott, nem adta be a szakdolgozatot, késett a munkahelyről, belekötött a főnökbe, elcsábította a miniszter feleségét, stb., s jelenleg is éppen holtrészegen fekszik egy világvégi faházban. Titkos repülőt küldenek érte, nagy nehezne meggyőzik, segítsen. Aztán jön a zseni, piszkos ruhában, büdösen, ráböfög az elnökre, majd megoldást talál 20 mp múlva mindenre.