Csopaki Vanessza: Két nap Prágában

Gondoltam, kihasználom az alkalmat. A centenáriumi ünnepségre küldött ki tudósítani a munkahelyem. Kijöttem már a múlt héten vasárnap, szóval itt az uniós fővárosban, Prágában töltöttem a Szilvesztert. Az idő kellemes, tizenöt fok körüli, éjszaka se esik nulla alá.

Bevallom, eléggé unalmas feladat ez. Az ilyen nagy évfordulókon csak sablonos beszédek szoktak elhangzani, csupa protokoll, csillogás-villogás, kevés konkrétum, még kevesebb újdonság. Ráadásul a rendkívüli biztonsági intézkedések miatt nehezen lehet normálisan mozogni a városban, mindenhol sorompók, igazoltatások.

Persze nem meglepő ez, hiszen elvégre is jelen van mind a húsz tagállam legfelsőbb vezetősége, állam- és kormányfők, egyedül Albánia képviselteti magát alacsonyabb szinten, a tegnapelőtti ohridi földrengés miatt otthon maradt az albán elnök és a miniszterelnök.

I. Zvonimir császár fogadást rendez ma délben a Hradčanyban a tagállamok vezetői számára, részt vesznek a meghívott külföldi vendégek is. A Frank Egyesült Államokkal való viszony normalizálást jelzi, hogy személyesen megjelenik Ibrahim Schellenberg főkancellár is, pedig az utóbbi időben kifejezetten feszültek voltak a kapcsolatok Frankia és az EU között.

Tavaly már megéltem ilyen ünnepi eseményt, akkor is én voltam lapunktól tudósítani március 25-én Rómában, a száz évvel korábban aláírt EU-alapszerződés ünnepélyes évfordulóján. Ott kivételesen az eredeti helyen volt lehetőség megszervezni az ünnepséget, Olaszország az egyetlen ugyanis, mely a 6 eredeti EU alapító tag közül máig uniós tagállam, bár Bajorország is magát alapítónak szokta minősíteni mint az egykori Németország része.

Szóval tegnapelőtt késő délután érkeztem meg, este még sétáltam egy keveset a szálloda körül, miközben már visszafelé ballagva a szállodámhoz hirtelen a nevemet hallottam kiabálni:

• Vanessza, Vanessza!

Megfordultam, s ott láttam volt kollégámat, Ököritófülpösi Bendegúzt, akivel pár éve együtt dolgoztam korábbi munkahelyemen, az Alapos Híreknél.

• Szia, Bendi, te is Prágában? Munka vagy pihenés?
• Most csak munka. Ma utazom is haza. A skandináv válság miatt összehívott egyeztetésről tudósítottam. De ne álldogáljunk itt a járdán, üljünk le csevegni, van fél órám.

Bementünk a legközelebbi sörözőbe, ott folytattuk:

• Már megint ezek a svédek! Miért nem képesek békében élni? - fogtam ismét bele a volt kolléga által említett témába.
• Nehéz ügy valóban. Az ateista kisebbség zöme megbékélt a törvényes hatalommal, de Ragnvaldsson radikális mozgalma egyre népszerűbb a svéd etnikum körében. Hiába csak pár száz fős a mozgalma, a passzív támogatottsága hatalmas a Skandináviai Kalifátus etnikailag dán, norvég, s különösen svéd lakossága körében. Bár összesen alig a lakosság negyedét alkotják, körükben hatalmas mértékű a szimpátia a terroristák felé, mindenféle ősi jogra hivatkoznak, idegeneknek nevezve a többségi lakosságot.
• Valahol azért igazuk is van, nem gondolod? Se skandináv, se ateista nem vagyok, de végülis az az ő országuk volt ezerötszáz éven keresztül.
• Érzelmileg persze lehet így gondolni, de a realitások nagyon másak. Kisebbségbe kerültek saját országukban, s nem idegen fegyveres erő hódította meg őket, hanem önszántukból engedték be az idegen lakosságot, az meg gyarapodott, erősödött, dolgozott, közben az őslakosok ittak, drogoztak és tespedtek, így végül a fiatalabb, erősebb etnikum teljesen demokratikus úton átvette a hatalmat, új szokásokat vezetve be. Gondold el - tette hozzá széles mosollyal Balázs -, mi lenne, ha mindenki arra kezdene hivatkozni, hogy hol éltek az ősei száz, ötszáz, ezer vagy még több éve! Akkor ezen az alapon mi meg támadjuk meg Szerbiát, hogy egy része egykor a miénk volt, vagy szervezzünk Erdélyben felkelést a 90 %-os román többség ellen?!
• Igen, tudom, hogy ez a szakterületed, szóval nem is tudnék vitába szállni veled, Bendi. Én se értek persze egyet a svéd terroristákkal, csak megpróbáltam megmagyarázni a motivációjukat. De mondd, elhangzott valami érdekes a konferencián?
• Julija Voronyina, eurázsiai elnök nyíltan megvádolta a kanadai kormányt, hogy titokban finanszírozza és fegyverekkel látja el az ateista szeparatistákat az Északi-sarkon keresztül.
• S ez eléggé valószínűnek is tűnik, meg kell mondani. Az utóbbi időben a kanadaiak nagyon agresszívak, lám, a 2054-es nagy egyházegyesítés után a vesztes reformkatolikus szárny is ellenpápástul Montréalban kapott menedéket, s politikai ügyet csináltak abból is, hogy az újraegyesült egyház Moszkvába helyezte át a székhelyét.
• Mindez csak álca, te is tudod, a kanadaiak az Északi-sarki olaj- és földgázmezők kiaknázása ügyében szeretnének nyomást gyakorolni Eurázsiára, a valóságban se a vallás, se az ateizmus, se a szeperatizmus nem érdekli már őket, egyszerűen csak adukat gyűjtenek, hogy aztán legyen mit kijátszani az osztozkodás során.
• Igen, az ma elsősorban erőpolitika, s leginkább külpolitika. De én azért nem kételkednék abban, hogy a kanadai elit tényleg elhiszi-e a hivatalos propagandájukat. Biztosan vannak, akik csak érdekből alkalmazkodtak, de bizony a keménymag őszinte és fanatikus tolerancista, legalábbis én így gondolom.

Ezután néhány közös ismerősünkről váltottunk még pár szót, majd elbúcsúztunk egymástól, Bendegúznak mennie kellett a pályaudvarra. Azt mondta, a lassúbb, de látványosabb repülőút helyett a tavalyelőtt elkészült Prága-Athén mágnesvasúton megy haza, így Budapest alig 35 perc Prágától. Repülővel ez bizony két és fél óra, beleszámolva a repülőtéri ellenőrzéseket, meg megérkezés után a 25 perces vonatutat Budapestre persze.

Belegondolva a skandináv kérdésbe, én a világ legjobbjának tartott norvég borok eltűnését tartom a legnagyobb katasztrófának. Nem vagyok rendszeres borivó, de a norvég borok kihagyhatatlanak voltak, sajnos ez már múlt idő. A kalifátus kikiáltása, majd népszavazással való megerősítése után gyakorlatilag a teljes skandináv borvidéket kiirtották, csak a hajdani Dél-Svédországban maradt meg belőle, de szigorúan gyümölcstermelésre, mert a borkészítés tilos az ország egész területén. S persze a legviccesebb, hogy olajbogyót telepítették az egykori borvidékekre. Hiába kellemesen mérsékelt a skandináv éghajlat, az olajbogyóhoz mégse elég meleg, szóval minősége sehol sincs a világelső alföldi olajbogyóhoz képest.

Most már tényleg hazasétáltam a szállóba. Lefekvés előtt még megnéztem a híreket. Semmi újdonság, állandósultak a tüntetések New Yorkban, a város nagy részét elfoglalták a tiltakozók. most éppen a Central Park kínai tulajdonba kerülése ellen tiltakoznak. Hernandez elnök nem is jön az ünnepségre, alelnöke lesz csak jelen.

Tegnap az egész napot városnézéssel töltöttem. Prága kezdi visszanyerni azt a multikulturális jellegét, amije még az Osztrák-Magyar Monarchia idején volt, akkor a város félig német, félig cseh volt. Ma ismét jelentős itt a német elem, a komoly szintű német bevándorlás miatt, Németország összeomlása után a 40-es évek elején sokan éppen Csehország felé vették útjukat.

Aztán egy kis norvég vendéglőben ebédeltem, káposztás norvég bárányt ettem, a norvég diaszpóra is jelentős a városban, sose értettem miért pont erre jöttek egyesek, a skandinávokat szívesen befogadó Grönland helyett, mely valószínűleg még ebben az évtizedben teljesjogú USA-tagállam lesz, az amerikai államok száma 45-re fog növekedni.

Aztán a közeli parkban sétáltam, lassan elkapott a depresszió. Nem az az igazi depresszió, inkább egyfajta erősen kritikus hangulat saját magammal szemben. Van ez a kora délutáni napszak, amikor a fény már csökken, különösen télen, amikor eleve ferdén jön a Nap sugárzása, legalábbis a mi szélességi fokainkon. A színek már nem élénkek, de nem is egyneműen szürkék, az ember ilyenkor érzi, valami nem tökéletes, de nem tudja pontosan elmagyarázni mi is az.

Magamat racionálisan elemezve nem is lehetek igazán boldogtalan. Szeretem a munkámat, mindigis újságíró akartam lenni. Persze a szakma nyűgjét nehezen viselem, pl. az ilyen tudósításokat protokolláris eseményekről. A legszívesebben publicista lennék, aki csak véleménycikkeket ír, dehát aligha lehet a világon húsz-harminc embernél több, aki képes csak ebből megélni. Csak hát annak tudata, hogy ha négy hónapra munkanélküli lennék, az számomra már a csődöt jelentené, nincs tartalékom több időre, nos ez nem nyugtat meg, akkor se, ha tudom, a világ 90 %-a rosszabbul él, mint én.

Ez azzal együtt, hogy az ember önsajnálatot érez, azt érzi, valahogy vesztegeti saját idejét ahelyett, hogy valami jelentőset hajtana végre. Ezekben a borús gondolatokban elmélyedve lassan kerestem az ellenérveket. Mennyien kénytelenek sokkal rosszabb módon létezni? Ez mégis mindig a legnagyobb vígasz, bárhogy is nézzük a kérdést.

Nagy filmkedvelő vagyok, különösen a XX. századi régi filmeket szeretem. Kedvencem az Ikiru című japán film, mely annyira régi, hogy még a színes technológia megjelenése előtt csinálták. Ez az a film, melynek főhőse szinte példát mutat azoknak, akik hasonló problémával küzdenek: a nagy valamit keresik, a kis beteljesülés helyett, mikor éppen ez utóbbi a megoldás. Amikor úgy érzem, túl kicsi vagyok, mindig erre a filmre gondolok, belőle próbálok ihletet meríteni. Csak azt hiszem, ez nálam csupán tüneti kezelés, mert lelkem mélyén még mindig a nagyra és a csodálatosra vágyom.

Éppen kezdtem már kihátrálni a lelki alagútból, amikor megszólított egy idős, hetven év körüli néni, aki a park közeli padján ült. Nem, nem ismert fel, pedig ez megesik, hiszen cikkeim mellett mindig ott a fényképem. Most nagyon nem volt kedvem semmilyen beszélgetéshez, a legszívesebbet azt mondtam volna, hogy sietek, vagy hogy összekever valakivel, de a néni őszintén barátságos volt, így nem voltam képes visszutasítani őt. Látszott rajta, hogy magányos, s valakivel szeretne pár szót váltani.

Csehül szólt hozzám, ami persze nem éppen furcsa Prágában, bár erős idegen akcentusa volt. Az EU minden tagjának hivatalos nyelve uniós hivatalos nyelv persze, a gyakorlatban azonban a három munkanyelv a lengyel, a spanyol, s az angol. Érdekes, hogy az angol csak a legkisebb EU-tag hivatalos nyelve, de mivel máig az egyik legfontosabb világnyelv, s szerepe egyre erősödik az angolajkú afrikai lakosság folyamatos növekedése miatt, így ma is uniós munkanyelv. Én magam nem tudok csehül, de beszélek szlovákul, így a gyakorlatban kiválóan értem a csehet, na és szlovák beszédemet is megérti mindenki, aki ért csehül, szóval nem volt gond ezzel a beszélgetéssel.

Kiderült, a néni kanadai menekült, aki tíz éve kapta meg az uniós politikai menedékjogot.

Persze nem ritka manapság a kanadai menekült. Nyilván a legnagyobb részük az USA-ba megy, nyelvi okokból. De az amerikai-kanadai kiadatási egyezmény miatt az USA mégse a legbiztonságosabb hely számukra. Szóval aki tud, az elmegy egészen Mexikóig, sőt Eurázsiába és az EU-ba is eljutnak egyesek, különösen azok, akik nem pusztán gazdasági okokból hagyják el hazájukat, hanem valós politikai motivációjuk is van.

• Ön vallási menekült? - kérdeztem rá azonnal, tudva, hogy az EU-ban menedéket kapott kanadaiak legnagyobb része üldözött keresztény, aki a 2039-es kanadai toleranciatörvény miatt hagyta el az országot. A toleranciatörvény állami erővel megreformálta az összes vallást, tiltva minden olyat hittételt, mely ellenkező a kanadai állam által meghatározott toleráns magatartással. Többek között a Bibliának is megjelent a toleráns változata, mely az eredeti kb. harmada, az is tele kötelező érvényű magyarázatokkal a lábjegyzetekben. Ez súlyosan érintette a katolikusok zömét, valamint a jóval kisebb létszámú ortodoxokat és mormonokat, különösen az abortusz és a homoszexualitás ellenzésének tilalma miatt. Míg a protestánsok legnagyobb része eleve üdvözölte a toleranciarendelkezést, addig ez a három felekezet súlyos üldöztetésben lett részes, ami fennáll mind a mai napig. Különösen az antireformista katolicizmus helyzete lett igencsak nehéz. Hiszen míg a mornonokat és az ortodoxokat nem merte drasztikusan bántani a hatalom, külpolitikai okok miatt - az előbbiek nevében Washington, az utóbbiakében Moszkva egyfajta védőhatalomként működött -, addig a katolikusokat senki se védte meg. Ezt az is nehezítette, hogy a katolikusok jelentős része, talán kb. a fele önként elfogadta az új szabályokat, így az eredeti eszmékhez hű katolikusok két tűz közé kerültek, saját volt hittestvéreik által lettek fundamentalista fanatikusoknak minősítve, akik úgymond képtelenek haladni a korral. S ez csak rosszabodott 54 óta, hogy megalakult a montréali pápaság.
• Nem, ateista vagyok - mondta a néni, amin alaposan meglepődtem, ezt észre is véve, gyorsan magyarázni kezdett -, az én helyzetem sajátos, üldözőből lettem üldözött…
  Ez már nagyon érdekesnek tűnt, közbe is akartam vetni valamit, de a néni sietett folytatni:
• Én hittem az új rendszerben. Komolyan és mélyen elhittem, hogy minden rossz alapja a nemzeti és vallási alapú gyűlölködés. 2039-ben az elsők közt adtam be felvételi kérelmemet az akkor megszerveződött Toleranciaőrséghez, s boldog voltam, hogy szinte azonnal jóváhagytak, pedig már 51 éves voltam akkoriban.
• Atya Isten, egy igazi toleranciaőr! - gondoltam magamban, manapság a szófogadatlan gyerekeket is azzal ijesztgetik a szüleik, hogy ha nem lesznek jók, értük jön egy kanadai toleranciaőr, szóval közmondásossá vált a toleranciaőr szó, talán még olyan dolgokat is hisz róluk az átlagember, ami nem is felel meg a valóságnak. Mint ahogy a felvilgosodás után terjedtek el mindenféle rémhírek a hajdani katolikus inkvizícióról, tízmilliós áldozatszámokkal, miközben a valóságban pár tízezer volt az áldozatok száma egész működésük során. A Toleranciaőrségnek persze így is kevesebb az áldozata, mint a hajdani inkvizíciónak, ez tény, 2-3 ezer halottról van szó, a repressziók sokkal inkább a bebörtönzést, a vagyonelkobzást, a makacsul ellenállók egyházi épületeinek ledózerolását jelenti, így a kanadaiak gyakori összhasonlítása az egykori német náci halálosztagokkal mindenképpen helytelen és hamis. Persze érthető a rémhírek terjedése, hiszen maga az alap mégiscsak valós: a XXI. sz. közepén százezrek vannak börtönben politikai fogolyként, ez sehol máshol a Földön nem fordul elő, az iszlám kalifátusok is gyengébb eszközöket alkalmaznak ellenzékükkel szemben, s csak a fegyveres ellenállást torolják meg ilyen módon.
  Persze a néni megérezte gondolatomat, elmosolyodott, majd folytatta:
• Nem szeretném mentegetni a Toleranciőrséget, nincs is miért ez tennem, szégyellem amit csináltam, de azt azért el kell mondanom, hogy a legtöbb toleranciőrnek fogalma sincs arról, hogy mi zajlik a háttérben. Én hét teljes évig dolgoztam ott, íróasztal mögött ültem, s csak amikor kiemeltek csoportvezetővé, szereztem tudomást a nunavuti börtönkolóniákról, a szétszakított családokról, az alaszkai határon a szökött foglyokra kiadott tűzparancsról. Addig komolyan hittem, az emberiség jövője érdekében dolgozunk, segítjük a téveszmékben szenvedőket korrekt és racionális felvilágosítással - itt láthatóan elmerengett, de gyorsan folytatta:
• Amint megtudtam, hogy mit művelünk valójában, már csak az alkalmat kerestem, hogy lelépjek. Rádöbbentem, emberek százezreit csak azért börtönzi be a hazám, mert azok, élve lelkiismereti szabadságukkal, senkinek se ártva, másban hisznek, mint amiben a kormányunk szerint hinni kellene. Mivel nem maradhattam az országban, elkezdtem szervezni saját szökésemet. Alig három hónap alatt ez sikerült is, átszöktem Alaszkába, majd onnan Eurázsiába, a magadani menekültközpontban helyeztek el, s hamarosan sikerült EU-menekültvízumot kapnom. Bevallom, eredetileg Mexikóba akartam menni, a nyelvet ismertem, de nem kockáztathattam, mexikói területen a kanadai titkosszolgálat nagyon aktív, s a hozzám hasonló "árulókat" nem szokták futni hagyni.

A kezdetben kényszerből folytatott, hosszúra nyúlt beszélgetés felrázott. Teljesen és nyom nélkül elmúlt depressziós hangulatom. A másik végletbe csapódtam át, eufórikus lettem. Hirtelen hatalmas erőt éreztem magamban. Órákig nézelődtem még a városban, sokat gondolkodva a volt toleranciőrrel lefolytatott beszélgetésen.

Régi álmomat is sikerült a délután folyamán megvalósítanom. A földönkívüli élet tíz évvel ezelőtti felfedezése óta hatalmas szenzáció mindenhol a Földön ennek közvetlen bemutatása. Több helyen is találtak primitív organizmusokat egyes Jupiter- és Szaturnusz-holdakon, majd növényeket, de az igazi áttörést a halszerű lények felfedezése jelentette a Enceladus óceánjában hat éve.

A közös eurázsiai-kínai--mexikói Szaturnusz-expedíció hazahozott e lényekből hat párt a Földre. Ezekből egy párt megkapott a prágai állatkert is.

Nem véletlenül lettek az enceladusi lények vikunyahalnak elnevezve. Akkorák, mint egy közepesen fejlett harcsa, de négy úszójuk testük két-két oldalán van, lefelé, mintha behúzott lábak lennének. Törzsükből viszont egy hosszú nyakon őzikeszerű fej áll ki, rajtuk két hegyes füllel. Európában nem túlságosan ismertek a vikunyák, de Dél-Amerikában mindenki azonnal döbbenten reagált, megállapítva: ezek úszó vikunyák!

Földi tartásukhoz speciális körülmények kellenek természetesen. Maga a víz hasonló ahhoz a tengervízhez, ami nagy folyók torkolatának vidékére jellemző, azaz mérsékelten sós, a hőmérséklet is ugyanolyan, viszont a földi gravitáció megölné az állatokat, így a földinél kb. tízszer kisebb gravitációjú környezet szükséges számukra.

Szóval sorba álltam a vikunyahal részlegnél, még ma is másfél-két órás sorok vannak, pedig már öt éve az állatkert lakói ezek a lények. Viszont meg kell mondanom, megéri az élmény a hosszú várakozást. Szerencsémre a kis állatok éppen ébren voltak, úsztak a hatalmas akváriumban, fejüket balra-jobbra mozgatva, énekszerű hangokat kiadva. Egyesek szerint ez valamiféle kezdetleges állati beszéd, de nem sikerült megfejteni, a tudósok többsége szerint ez csupán olyasmi lehet, mint a macskáknál a dorombolás. Egyébként egyáltalán nem hangzik dorombolásnak, inkább valahol a baglyok huhogása és egyfajta fojtott szarvasbőgés között van. Hatalmas élmény volt belenézni egy idegen lény szemébe, akkor is, ha nyilvánvalóan nem értelmes lények a vikunyahalak.

Már sötétedett, lassacskán haza is gyalogoltam a szállóba. Nem szeretem a nagy gyűléseket, még ünnepi alkalmakkor se. 11-kor volt Zvonimir császár ünnepi beszéde a tévében, melyet persze aztán megismételtek éjfélkor, 1-kor és 2-kor is, azaz az EU mind a négy időzónájának éjféle szerint. Nem vártam meg az éjfélt, lefeküdtem kicsit előtte.

Ma reggel, felkelés után siettem elkészülni, meg szerettem volna megérezni az ünnepi hangulat jeleit. Hiszen 2058 január 1. van, önmagábban ünnep minden új év, különösen ha ez egyben az EU századik évfordulója is. Bevallom, nem láttam az egyszerű helyieken különösebb izgalmat, az átlag helyi lakos legendásan sztoikusan viselkedik, mint mindig, inkább csak a hivatalosan itt lévők, politikusok és újságírók voltak felizgatva.

A külső persze pompás a városközpontban. Keverve múlt századi korhű reklámok mai modernekkel. Sajátos persze, hogy száz éve maga Prága még nem volt az EU tagja, dehát ilyen a történelem. A 30-as évek végére kiváltak az alapító tagok, a skandivávok is, az előbbiek saját uniót hoztak létre, mely mára szövetségi állam lett, s csak Olaszország és a Németországból kiszakadt Bajorország maradtak bent az EU-ban.

A bulvármédiák számára a legnagyobb szenzáció persze IV. Sándor eurázsiai cár lányának, Kszenyija hercegnőnek részvétele a központi ünnepségen, akinek öltözködési stílusa meghatározza a modern divatot. Most sem hagyta ki az alkalmat a meglepetésre: század eleji retró stílusban jelent meg, fekete-fehér csíkos cicanadrágot viselt, lapos cipővel és csillogó fehér cippzáros bőrdzsekivel, hozzá húsz centis műanyag fülbevalót.

Nekem mint közéleti újságírónak persze nem igazán érdekes a hatalom nélküli, pusztán jelképes koronás fők és családjuk tevékenysége. Az Unió is elsősorban jelképes lépésként alakította át magát császársággá, a gyakorlatban a mi Zvonimir császárunk sem több egy idegenforgalmi látványosságnál. Hozzáteszem, ezt az ünnepélyes szerepet kíválóan képes ellátni, kifejezetten jó ötlet volna, hogy Belgium kilépése és a főváros Prágába való áthelyezése után az Európai Parlament kikiáltotta a császárságot, s egy Habsburgot kért fel első császárnak, tehát egy többévszázados arisztokrata család sarját, akinek vérében van a protokoll.

Schellenberg főkancellár beszéde végén gesztusértékű ajándékot adott át Zvonimir császárnak: az Európai Unió egykori brüsszeli központját területenkívüliségi joggal ruházta fel az Unió javára. A lépés természetesen abszolút jelképes, az épületben jelenleg könyvtár működik, semmilyen stratégiai vagy politikai jelentősége nincs már. A Európai Parlament ma már új épületében működik, Čestlicében, mielőtt három évig ideiglenesen egy prágai konferenciaközpontban volt 2038-2041 között. A főkancellár beszédében áláhúzta a kisebbségi jogok fontosságát a jószomszédi kapcsolatokban: ahogy az Unió biztosítja muszlim kisebbsége számára a szabad vallásgyakorlást, úgy Frankia is a maga keresztény kisebbsége számára. A két hivatalos tagjelölt állam képviselője is jelen volt, közülük az ukrán elnök beszédet is mondott, kifejezte reményét, hogy most hogy megoldották az országukat korábban destabilizáló határviszályt Eurázsiával, már megfelelnek minden pontban a tagsági követelményeknek, így legkésőbb a hatvanas évek közepére taggá válhatnak. Ami a többi beszédet illeti - beszédet mondott az amerikai alelnök, a skandináv kalifa, az eurázsiai cár, a kínai elnök-főtitkár, az indiai elnök, valamint természetesen a házigazdák nevében Zvonimir császár és Ivan Pangloszics EB-elnök - nem mondanék róluk semmit, szimplán ünnepi beszédek voltak. A honlapunkon ma megjelent cikkem mindent tartalmaz már erről, nincs mit hozzáfűznöm.

Az ilyen nagy eseményeken mindig jelen vannak a tiltakozók is, most se volt másképp. Leghangosabbak a Schellenberg ellen tüntetők voltak, akik Szabad Flandriát! plakátokkal vonultak fel. Tanulva a korábbi problémákból, a skandináv menekülteket viszont a rendőrség csak többszörös biztosítással engedte felvonulni, az ünnepi helyektől 500 méter távolságra.

Az esti tűzijátékot már nem vártam meg, késő délután indult a gépem Kecskemétre. Azt hittem, ezek után már semmi érdekes nem fog történni, pedig ezután következett az igazán érdekes, ami miatt eleve megírtam ezt a rövid történetet. Hiszen csak az EU-centáriumról nem írtam volna, arról beszél úgyis mindenki hetek óta az összes médiában. A toleranciaőrös sztorim peidg hamarosan részletesebb alakban is közzé lesz téve.

Nagyon elfáradtam a nap sok eseménye miatt, szóval amikor akadt másfél órám a reptéren, bementem azonnal az alvóváróba, s lepihentem. Könyvet vettem elő, a posztumusz Nobel-díjas Max Bircaman egyik kötetét, a Peremen állva címűt, de elkalandoztak a gondolataim. Sőt szépen el is szenderedtem. S olyat álmodtam, amit érdemes megosztani.

Azt álmodtam, hogy Európa sorsdöntő évében, mely véletlenül egyezik születésem évével (2027. augusztus 8-án születtem) minden másképp zajlott, mint ahogy a valóságban. Álmomban a liberális erők húsz évnyi gyengélkedés után - pontosabban ez tizenkilenc év, a liberális mélyesés a 2008-as pénzügyi válsággal kezdődött - visszaszerezték erejüket, s ismét Európa domináns, meghatározó erejévé lettek, közben mind a baloldali, mind a jobboldali populisták marginalizálódtak. A század elején meglévő szakadék az EU nyugati és keleti fele között életszínvonalban nemcsak megmaradt, de még növekedett is, közben a nyugat átlaglakosának a szintje is hatalmasat zuhant. Átalakult az EU irányítása egyre központosítottabbá, Európai Egyesült Államok lettek, a nagy nemzetközi cégek akarata érvényesült mindenben, az állam teljesen kivonult a gazdaságból, a szövetségi központi kormánynak joga lett megvétóznia a tagállamok választási eredményeit is akár, ha azok az "európai szellemiséggel ellentétesnek" bizonyultak, s persze ugyanazok döntötték el mi számít ilyennek, mint akik aztán vétózhattak.

A XX. század végi, XXI. eleji történelem iránt érdeklődők biztosan tudják, létezett egykor egy Bosznia-Hercegovina nevű állam, melynek vezetése felett mindvégig nemzetközi gyámság volt, vétójoggal minden fontos kérdésben. Vagy emlékezhetnek arra is, hogy ugyanezekben az években egész államok lettek lebombázva csak mert vezetésük nem volt szimpatikus az akkor domináns liberális nyugat számára, s senki se volt szimpatikus, aki saját országai érdekeit nézte a nyugati hatalmak érdekei helyett. Szóval egy egyre szűkülő elitcsoport diktált mindent ebben az elképzelt világban.

S nemcsak gazdasági elnyomás, hanem minden értékrend megrontása is jelen volt. A családok ellehetetlenítése, gyerekjogok szüleik ellen, a pedofília legalizálása, a drogok általános felszabítása, harc minden vallás ellen, s ezzel párhuzamosan a vallások erőszakos megreformálása, sokkal erőszakosabban, mint a kanadai modellben. Az abnormalitás piedesztálra emelése, a normalitás üldözése lett az új alapszabály.

S mindez megszülte az erőszakos ellenállást persze. Az elit hermetikusan elzárkózott, mert rettegett a néptől. Mindenki lassan gettókban élt, az elit fegyveresen őrzött kerítések mögött, mindenki más meg az egyre rosszabb életminőséget biztosító nagyvárosokban. Az elitgettók közt azok lakosai csak repülővel, helikopterrel közlekedte, a más módon való kilépést a legbátrabbak is csak testőrőkkel, golyóálló, pámóncélozott, elsötétített terepjárókban merték megtenni. A pórnép közt pedig önjelölt hadurak vették át a közrend fenntartását, a választásokon az átlagember részt se vett, mert semmi behatással nem volt a hétköznapokra.

A pénzharácsolás és a szétszakadt társadalom külsőleg is meghozta rothadt gyűmölcseit. A belső erőforrások növekedésének leállása után az agresszió hatalmas erővel fordult kívülre. Mivel senki se áldozott pénzt az űrkutatásra, nem voltak emberek ebben az idővonalban a Marson és a Szaturnusz holdjain, de még a Holdon se, csak a Föld maradt felosztásra. Tizennyolc éves voltam, amikor korlátozott atomcsapások zajlottak egyrészt az EU, másrészt a szövetséges Kína és Eurázsia között.

Egyébként mindig érdekelt az alternatív történelem, szórakoztató dolog. De ettől a megálmodott idővonaltól olyan rossz érzés fogott el, hogy felébredtem, aztán ösztönösen megráztam magamat, mint ahogy egy esőben megázott kutya teszi ezt. Aztán persze elnevettem magamat, hogy lehetek olyan ostoba, hogy egy ilyen abszurd álmot képes voltam ennyire átélni.

Egy dologra nagyon jók a rémálmok, ezt alá kell húzni. Amikor az ember sokkal rosszabbat álmodik a valóságnál, a valós problémákat hirtelen a helyükre teszi, rádöbben, mindaz, amit napjainak nyomasztó problémáinak érzünk, az csupán apró nehézség.

Felálltam, s hirtelen furcsán kipihenten, kiváló hangulatban szálltam fel a budapesti gépre.

2058.

*

Készült az azonnali pályázatára. Nem nyert.