Lekvár a pincében

Meghalt a lakás tulajdonosa, egy öreg néni. Az örökös az éppen elvált 50 körüli fia, aki sose költözött be, azonnal el akarta adni. El is adta pár hónapon belül.

Az ingóságokat is eladta, s amit nem lehetett, azt elajándékozta. Mert Ausztráliába költözött, a tisztán kapott kb. 100 ezer eurónyi összeg pont elég volt egy új élet kényelmes elkezdéséhez egy másik kontinensen (plusz volt még kb. ugyannyi pénze), de ahová túl drága lett volna bármit is fizikailag elvinni.

Aztán az új tulaj megtalált a pincében egy rozoga álványt, rajta 25-30 üveg házi lekvárral. Pókhálós, poros üvegekben.

Kidobta az egészet szemétként. Pár egyéb pincei kacattal együtt. Kidobás közben el is tört egy üveg, s úgy tűnt, ehető a kifolyt lekvár, semmi baja. Dehát akkor minek dobja ki? Rettegő és modern városi emberként nem merte élelemként felhasználni, ez volt a valós ok.

Azzal nyugtatgatta aztán lázadozó lelkiismeretét, hogy közben éppen megjött a kukához egy guberáló cigány, aki még rá is kérdezett "van még a lekvárból?".

Sose szerette a cigányokat, de ebben a pillanatban sokkal alávalóbbnak érezte magát a legrosszabb gettócigánynál.