A szovjet rendszer legnagyobb hibája

Sose éltem a Szovjetúnióban, de mintha éltem volna. Mert 5 évig szovjet-orosz iskolába jártam Kubában, s ott is érettségiztem 1985-ben.

Persze nyilván én a szovjet valóság felső szegmensével ismerkedtem így meg, hiszen aki a szovjet rendszerben nem csak utazhatott, de külföldön dolgozhatott, az mindenképpen privilegizált embernek számított.

A szovjet rendszer sokkal jobban elzárta az embereket a nyugati világtól, mint a Kádár-rendszer Magyarországon. Nemcsak a politikát illetően - ez Magyarországon is megvolt - hanem minden másban is. Még Magyarországra se engedett be mindent Kádárék cenzúrája, de a szovjet rendszer kb. tizedannyit engedett.

Az eredmény azonban pont az ellenkezője lett, mint amire a rendszer vezetői számítottak. A várakozás ugyanis az volt, hogy a szovjet átlagember a kevés, hivatalosan megszűrt információt kénytelen lesz elhinni, s ennek alapján fog véleményt kialakítani. A valóságban teljesen az ellenkezője történt: a szovjet átlagember véleménye a nyugatról valóban a valóságtól teljesen ellentétes lett, de ellenkező irányban, mint ahogy erre a vezetőség számított. Az átlag szovjet ember tehát valamiféle földre szállt paradicsomnak képzelte a nyugatot, ahol mindenki gazdag, az élet csodás, dolgozni szinte nem kell, miden csillogás-villogás.

A legtöbb Kubában dolgozó szovjet (s számuk 20 ezres volt a 80-as évek közepén) úgy érkezett Kubába, hogy vagy semmilyen személyes tapasztalata nem volt a nyugatról, vagy egyetlen személyes tapasztalata a Moszkva-Havanna repülőjárat írországi (Shannon repülőtér) egyórás pihenője volt, azaz a repülőtéri tranzit. S tömeges volt a hit, hogy a csillogó repülőtér annak boltajival a nyugati átlag életszínvonalát képezi.

Mivel nekem hozzájuk képest hatalmas tapasztalataim voltak a nyugatról, gyakran kérdezgettek engem osztálytársak. S amikor nem igazoltam vissza mindenben előzetes elképzeléseiket, pl. elmondtam, hogy Madrid központja tele van koldusokkal, láttam, nem hisznek nekem: biztosan félek elmondani az igazságot, ezért állítok olyen abszurdumokat, hogy Spanyolországban van szegénység.

A rendszer akaratán kívül elérte: az átlag szovjet állampolgár komolyan elhitte a hivatalos szovjet propaganda minden állításának az ellenkezőjét.

Aztán amikor az orosz átlagember megismerte a kapitalizmust, már 1993-ban megszületett az orosz vicc:

• Mi Marx két legnagyobb bűne?
• Minden hazugságnak bizonyult amit a kommunizmustól mondott. Viszont mindenről, amit a kapitalizmusról mondott, meg kiderült, hogy igaz.

Saccolásom: a 80-as évek közepén a szovjet átlagemberek között 90 %-os volt a nyugat támogatottsága. Most, hogy az információáramlás szabad, s az orosz átlagember hozzájut valós nyugati hírekhez, utazhat, kb. 90 %-os a nyugat elutasítottsága.

A információkorlátozás tehát nem képes elérni semmit, mert ha kevés az infó, az alapból kíváncsi ember, nem hisz benne. A kulcs a sikeres propagandához nem az információ korlátozása, hanem ellenkezúleg: annak teljes biztosítása, majd a különböző magyarázatok bemutatása, s természetesen a saját narratíva alátámasztása, az ellentétes narratíva esetében pedig annak kritikája.

A szovjet propaganda az embert hülyegyereknek nézte, az meg - abszolút várható módon - gyerekként reagált. Ismert tény, a kisgyerek vakon hisz szüleinek, majd már kiskamaszként semmit se hisz el szüleinek. A szovjet rend pont ez érte el: dacos kamaszokat nevelt fel. A mai orosz propaganda viszont döntésképes felnőtteknek nézi az embereket, ezért sikeres: nem az információt rekeszti el, hanem éppen ellenkezőleg, alaposan bemutatja az ellentétes narratívát, majd azt kritika alá veti.

A nyugati propaganda válságát az utóbbi években az mutatja, a korábbi módszerről, mely nem korlátozta az információáramlást, igyekeznek áttérni az információ kőkemény szűrésére. S a nyugati ember, minden agymosás ellenére, emberi lény, aki erre dacosan reagál. Csinálják persze, semmi kifogásom ellene... vágják csak maguk alatt az ágat, amin ülnek...