A liberális szabadság határai

Nemrégi cikk egy teniszezőről.

Nagyon jellemző eset. Lássuk először is az alapképletet!

Adott egy ember, aki egy adott területen kiemelkedő teljesítményt ért el. Aki emiatt híres lett. Viszont valami más területen, egész más területen, aminek nincs is kapcsolata azzal a területtel, amiben híres lett, olyan tevékenysége, életvitele, véleménye, álláspontja van, ami nem tetszik nekünk.

Mi ilyenkor a helyzet? Az egyik álláspont szerint a két dolognak egymáshoz semmi köze. A másik szerint minden embert egészben kell megítélni, azaz ha valakinek súlyosan negatív a magatartása, másben se lehet kiemelkedő példakép.

A Kádár-rendszer népszerűségének egyik oka az volt, hogy az utóbbi álláspont felől lassan elmozdult az előbbi álláspont felé. Azaz ha az ember nem sértett meg egyes alaptabukat, nem kellett, hogy éljenezve tapsoljon a hatalomnak, a hallgatást, sőt, másodlagos ügyekben az udvarias ellenvéleményt is menengede a késő-kádári rendszer.

A rendszerváltással a helyzet Magyarországon rosszabbodott. A szellemi teljhatalomra szert tett posztkommunista-ultraliberális agytröszt elégedetlen volt a késő-kádári "lazasággal", s szigorított. Mindenkit át akartak nevelni, nyugati, demokratikus, liberális, polgári értékrendre, a renitenseket pedig karanténbe zárni.

A féleértések elkerülése végett: nem kell diktatúra a szólásszabadság elfolytásához. A leghatékonyabb megoldás biztosítani a teljes szólásszabadságot elvben, de minden gyakorlati lehetőséget elvenni annak gyakorlásához. Olyan ez mint a sztálini alkotmány: elméletileg a Szovjetúnió a világ legszabadabb országa volt, semmi se volt tilos, de a gyakorlatban nem lehetett semmi mást tenni, mint hevesen bólogatni a hatalomnak, ellenkező esetben az ember megnézhette magát. A liberálisok ennél azért engedékenyebbek: a kussolást is megengedik, ha az ember megelégszik magánemberi létével.

Amint azonban az ember bármilyen szerepet vállal a közéletben, kötelező számára a teljes liberális értékcsomag hű megvallása, ezt hívták liberális minimumnak.

A XXI. század első magyar évtizedének a hatalmas szellemi eredménye, hogy lassan, de biztosan elfogyott a magyar liberális elit hatalmas. Abban az időszakban, amikor a Fidesz ellenzékben volt, ugyanis ekkor döbbent rá a Fidesz vezetése, hogy a liberális karantén szétverése nélkül sose lesz újra hatalmon, mert - ahogy minden tömegdemokráciában - a döntő körülmény a szellemi narratívák harca, s a Fidesz nem képes nyerni a liberális narratíva keretein belül, ill. ha nyer is, ez nem lesz tartós, ahogy ezt Orbán 2002-es bukása is igazolta.

Egyvalamit azonban le kell szögezni: még a 90-es évekbeli magyar kulturális liberális monopólium is szabadabb rendszer volt, mint a mai nyugati szellemi légkör. Ahol már egy minden kétséget kizáróan teljesítményt nyújtott sportolót se szabad ünnepelni, ha "hibás" a véleménye.

Jó ellenpélda mondjuk Balczó András esete, aki egyértelműen a hivatalos görénykurzus ellen foglalt állást, a MIÉP egy fő külső támogatóga volt annak megalapítása óta. Mégis: a ballib röszt ugyan morgott ellene, de azt sose merték megkockáztatni, hogy semmissé nyilvánítsák sportteljesítményét antiliberális politikai nézetei miatt.

A modern liberalizmus mára, annak legfejlettebb nyugati alakjában oda fejlődött, hogy több a szellemi korlát, mint a kommunizmus alatt.

Minket ez egyébként nem zavar, hiszen csak gyorsítja a nyugati rend zuhanását.