Háborúban

Nagyon rettegek a plágiumtól, de néha az ember bosszús, ha olyasmi jut eszébe, ami másnak már régen eszébe jutott. Most egy olyan ötletemet fogom leírni, melyet más már megírt, de én úgy jöttem rá, hogy még akkor nem olvastam máshol. Azérft teszek kivételt, mert a téma rendkívül fontos.

A háborúban a résztvevő katona akkor is mérges lesz az ellenségre, ha alapvetően békés ember, aki korábban semmi rosszat nem gondolt az ellenségről. Elég az első lövést megkapni az ellenségtől, már aktiválódik az elemi ösztön a bosszúra. Ha pedig barátunk, kollégánk meghal, mi is meg fogjuk akarni ölni, aki elkövette a gyilkosságot. Ez nem olyan ugyanis, mint egy normál hétköznapi gyilkosság, hanem ez szisztematikus gyilkolás, s tudjuk: ha nem védekezünk,nem támadunk vissza, azzal csak növeljük az ellenség harci kedvét. Háborúban az egyetlen értelmes cél az ellenség ölési képességének megállítása, ehhez pedig nekünk kell győznünk.

S hiába tudjuk, hogy az ellenséges katona valószínűleg nem akart nekünk személyesen semmi rosszat, hiszen parancsra van ott ahol van, s parancsra öl. Alapvető emberi reakció ugyanis, hogy sose arra vagyunk dühösek, aki kiad egy ölési parancsot, hanem arra, aki teljesíti a parancsot. Ugyanis hitünk a szabad akaratban megingathatatlan, s úgy érezzük, ha az ellenség katonája teljesíti a kapott parancsot, akkor felelős, hiszen megtehetné, hogy fellázad és nem teljesíti feljebbvalói utasításait.

S ugyanez igaz alacsonyabb szinten is, azaz amikor nem ölésről van szó, hanem valamilyen más, kisebb mértékű károkozásról. Akkor pontosan ugyanígy reagálunk.

A jézusi szeretet parancs arról szól, szakítsuk meg a bosszú láncát, azaz ne reagáljunk ilyenkor. Ez egyes esetekben működik is, másokban azonban nem, mert megesik, hogy az ellenség bíztatásnak veszi a viszontreakció hiányát.

Kiváncsi vagyok tudja-e valaki ki írta meg ezt jóval előttem. Legalábbis a gondolat kiinduló részét sajnos már megírták mások.