Schopenhauer életmegfigyelései

Arthur Schopenhauer (1788 –1860) német filozófusnak nem csak főműve van, hanem életbölcseleti írásai is.

Igtencsak figyelemreméltó az egyik ilyen írása, ezzel kapcsolatban pár gondolat.

Az ember be van zárva magába, a külső valóságot is csak saját magán keresztül éli meg, így a megélés az alap, az viszont az egyéniségtől függ, ami nagyrészt adottság.

Abszolút tény ez. Az ember tud csiszolni magán, képes felvenni magatartásmódokat, megtanulni, adott helyzetben mi a legkifizetődőbb reakció, de belül vajmi keveset változik.

Tehát nagyrészt automatizmus van: a veleszületett egyéniség adottság, a külső világ pedig ismét független tőlünk, nagyrészt a sors keze mi jut nekünk.

A sors által kedvező helyzetű ember nem lesz soha igazán boldog, ha egyénisége szűk. Míg fordítva, a sorscsapások se veszik el a széles egyéniség jókedvét.

A helyes megoldás minden esetben a természetünknek mgfelelő módon élni, s a legnagyobb csapás, ha ezt külső körülmények lehetetlenné teszik.

Az elme és a külvilág kapcsolata az elme minőségétől függ: minél tompább a tudat, annál inkább igényli a külvilágot, s minél élesebb a tudat, annál inkább képes magával ellenni.

A szabadidő a legnagyobb jótétemény, de a legtompább agy számára az unalom forrása. Eltöltése szinteken történik: ösztönös élvezetek, fizikai erőkifejtés, szellemi erőfeszítés - minél magasabb az élvezet, annál kevésbé irányul a külvilágra.

Tulajdonképpen kiderül: a legnagyobb szerencsétlenség, ha valakinek éles a tudata, magas élvezeteket igényel, de erre egyszerűen nincs szabad ideje.