Brachfeld

Ma már kevesen emlékeznek rá, de a 70-es évek kaberéműsorainak népszerű szereplője volt Brachfeld Szigfrid újságíró, aki azzal szerepelt, hogy - bár félig magyar volt - kissé hibásan beszélt magyarul (ennek oka az, hogy édesanyja német volt, ő maga pedig pedig egészen késő kamaszkoráig német környezetben élt), nyelvtanilag tökéletes volt a magyartudása, de a kiejtésében erős német akcentus volt. Így ideálisan el tudta játszani a magyarul rosszul tudó, a magyart éppen tanuló idegent.

Híres szereplése Tímár György kabarészáma, címe Nehéz nyelv a magyar. Ebben Brachfeld magyarul tanuló osztrákot játszik, aki már haladó szinten van, de még mindig nem ért sok mindent.

A szám átlagos - nekem mint a nyelvészethez valamelyest értő embernek persze nem tetszik -, a gond vele, hogy hozzájárult sok magyar nyelvi téveszméhez. Tímár egyébként kiváló humorista volt, voltak ennél sokkal jobb számai is, a nyelvi humor terén is, nekem személyesen a zseniális "antipatikus - gyógyszerészeti szaktudású tengerésztiszt, közvetlenül az ellentengernagy alatt szolgál" mondata tetszik, sajnálom, hgy ez nem nekem jutott eszembe.

Van ugyanis egy olyan nyelvi tévhit, mely a világ minden népére igaz:

• a mi nyelvünk borzasztó nehéz, más nyelvek könnyebbek,
• ennek oka pedig az, hogy a mi nyelvünk sokkal kifejezőbb más nyelveknél.

S persze a valóság az, hogy minden emberi nyelv nagyon nehéz, hiszen 6 éves kor felett kevesen képesek nyelvet anyanyelvi szinten elsajátítani. Nyilván az igaz, hogy vannak nehezebb és könnyebb nyelvek, de ez mindig szubjektív, a nyelvtanuló anyanyelvétől függ. Pl. egy magyar számára az angol könnyebb, mint a kínai.

De van még egy jellemző tévhit az emberekben. Amikor bárkit - bármilyen anyanyelvű embert - megkérdeznek, mi a nehéz az ő nyelvében egy azt tanuló idegen számára, rendre téves válasz születik: jellemző, hogy könnyen megtanulható dolgokat az átlagember nehéznek hisz, míg a valóban nehéz részeket észre se veszi. Az átlagmagyar pl. a magyarban legnehezebbnek a hasonulást, az igekötőket, s a ragozást tartja. Valójában mind a három olyasmi, amit minden haladó szintű nyelvtanuló kiválóan tud. Még a 80-as években végeztek egy felmérést Magyarországon tanuló külföldi hallgatók között, s az eredmény arra, mi a legnehezebb a magyarban az lett, hogy: a kiejtés, az igekötő helye (tehát csak a helye, nem maga a megléte), s a tárgyeset külön megtanulásának szükségessége. S valóban. A kiejtés nyilván gond, a magyarban sok a magánhangzó, szokatlan a legtöbb európai nyelv szemszögéből a magánhangzók rendszere (az angol nehézsége is ez). Ami pedig az igekötők helyét illeti, itt a gond az, hogy sok esetben nincs rá egyértelmű szabály, lásd tagadásnál az igekötő az ige utánra kerül, de nem az esetek 100 %-ában, pl. a szabványos alak a "nem megyek be", de lehet "nem bemegyek" is ritka esetekben. Ugyanez a tárgyeset, nincs rá egyértelmű szabály, így a legjobb megoldás minden szónál megtanulni annak tárgyesetét is (pl. az "ember" tárgyesete miért "embert", s miért nem "emberet", a "tehén" meg miért nem "tehént", hanem "tehenet"), ami persze plusz erőfeszítést igényel, míg mondjuk oroszul elég a főnév alapalakját megtanulni, abból egyértelműen képezhető aztán a tárgyeset, miután megtanulta a nyelvtanuló a szabályokat erre.

De miben is téved súlyosan az említett kabarészám? Íme pár példa.

Senki se úgy tanul idegen nyelvet, hogy szinonímákat tanul egyszerre, ennek semmi realitása. Ennek példája a szám legismertebb szava, a "rejtővonó", miközben amikor egy idegen megtanulja a "dugóhúzó" szót, az így egészében tanulja meg, nem elemzi, bontja részekre, nem gondol a "dug" és "rejt" szinonímapárra, ahogy a "húz" és "von" párra se. S ha esetleg felismeri is a "dugóhúzó" szó részeit, azokra nem fog rácsodálkozni, s a legkevésbé se fogja azokat keverni. Ahogy mondjuk az angol "corkscrew" szót megtanuló magyar se fogja azt gondolni, hogy az "parafacsavar" lenne, pedig így is értelmezhető lenne, sőt ez az értelme teljesen logikus, mégis magyarul ez "dugóhúzó".