Nemzetépítés Dél-Ázsiában
Írtam már a közép-ázsiai ex-szovjet térség nemzetépítéséről. Most az attól délebbre és keletebbre fekvő térség pár érdekessége.
A térség demográfiailag 3 típusú országra osztható:
- etnikailag homogén országok, ahol a lakosság 90+ %-a azonos nemzetiségű: Banglades, Dél-Korea, Észak-Korea, Japán, Kambodzsa, Kína, Maldív-szigetek, Mongólia, Tajvan, Vietnám.
- etnikailag heterogén országok, ahol sokféle etnikum él együtt: Afganisztán, Fülöp-szigetek, India, Indonézia, Pakisztán, Szingapúr,
- a kettő közötti helyzet - van ugyan domináns etnikum, de a lakosság jelentős része más etnikumhoz tartozik: Bhután, Brunei, Laosz, Malájzia, Mianmar, Nepál, Srí Lanka, Thaiföld.
A homogén államokban fel se merül kérdésként a nemzetépítés mikéntje, hiszen a nemzet a szinte teljes lakosságot kiadó többségi etnikum alapján áll, ahogy ez pl. Magyarországon is van.
Kína annyiban kivételes, hogy bár a kínai etnikum aránya 92 %, sok kisebbség területileg elhatároltan él, továbbá a kínai nyelv kölcsönösen nem érthető nyelvjárásokra oszlik.
A kínai nyelv valójában - nyelvészeti szempontból - nyelvcsalád. Az egyes nyelvjárások közti eltérés jelentős, kb. úgy lehet elképzelni, mintha Európában az összes újlatin nyelvet egyetlen nyelv nyelvjárásának tekintenénk, így a román, az olasz, a spanyol, a francia, a portugál mind a latin nyelvjárásaként lenne számon tartva. S ahogy egy román se tud szabadon kommunikálni egy franciával, úgy két kínai "nyelvjárás" beszélője se. A kínai megoldás: a szabványosított kínai, mely a mandarin nyelvjáráson alapszik mint kötelező nyelv, bár nem a többi nyelvjárás helyett, hanem mellettük. Ez a hivatalos politika évtizedek óta mind Kínában, mint Tajvanon. (Bár a fiatal tajvani nemzedék körében létezik egy irányzat, mely önálló tajvani identitást vall, de ez kisebbségi irányzat.) Egyedül két, a XX. sz. végéig európai gyarmatként működő területen más a helyzet: Hongkongban és Makaóban, ahol a nagy többség egyáltalán nem beszél mandarinul, mivel ott sose volt hivatalosan használatban.
A kínai nemzettudat viszont egységes nyelvfüggetlenül. Ezt a közös írás is erősíti. A kínai írás egységes minden nyelvjárásban. Itt az eltérés alapvetően az, hogy a hagyományos vagy az egyszerűsített írást használják. Az átlag művelt kínai azonban mind a kettőt ismeri.
A koreai esetében érdekes, hogy Észak-Koreában kizárólag a koreai ábécét használják írásra, míg Dél-Koreában a koreai ábécét legnagyobb részben, de kínai eredetű írásjegyeket is. A következménye ennek: aki Észak-Koreában nőtt fel, majd átkerül Dél-Koreába, az külön tanulás nélkül nem tud minden dél-koreai szöveget elolvasni. Ez a probléma csökkenőben van egyébként, mert Dél-Koreában is folyamatosan egyre kisebb mértékű a kínai írásjegyek használata.
Egy időben Észak-Koreában egyenesen tiltották a kínai írást, ma már nem, sőt tanítják az iskolákban, de nincsenek aktív használatban.
Egyébként az észak-koreai irodalmi nyelv kicsit eltér a dél-koreaitól, de az eltérés nem nehezíti a kölcsönös értést. Mindkét országban a hivatalos állami politika része az újraegyesítés, ezért egyik országban se vezetnek be komolyabb nyelvi reformokat, mert ez nehezítené a kölcsönös megértést.
A 99 %-ban bengáli Banglades esetében érdekes megjegyezni, máig két darab párhuzamos bengáli identitás létezik. Történelmi okokból úgy alakult, hogy a történelmi Bengália keleti felén a lakosság felvette az iszlám vallást India muszlim korszakában, míg nyugati felén megmaradt a hindu vallás. India függetlenné válásakor, mely vallási alapon zajlott, így Nyugat-Bengália a mai India része lett, míg Kelet-Bengália pedig Pakisztán része. Pakisztán megalakulásakor a lakosság 65 %-a bengáli volt, de ennek ellenére nem a bengáli lett a hivatalos nyelv: ennek későbbi eredménye a Pakisztánon belüli bengáli szeperatizmus, mely sikeresen elvezetett Banglades megalakulásához 1971-ben. Tehát az iszlám identitás Bangladesben másodrendű az etnikai identitáshoz képest.
Létezett ugyan törekvés egy egységes bengáli nemzet létrehozására - mindkét oldalról -, ez azonban mindig marginális volt. Ez ma is így van. Jelenleg az arány nagyjából 2:1 a muszlim bengáliak és a hindu bengáliak között. Bangladesben a lakosság 99 %-a bengáli (ebből 90 % muszlim, 9 % hindu), míg Nyugat-Bengálban - ami az egyik indiai állam - 87 % a bengáliak aránya, ebből 25 % muszlim, 75 % hindu.
Ami egységes az a nyelv, azonos nyelvet beszélnek mindkét területen. Az írás is azonos, azaz a muszlim bengálik is a szanszkrit eredetű bengáli ábécét használják.
Mind a hindu, mind a muszlim bengáliak között az iskolázottság egyik fontos jele a gyarmati múltból megmaradt angol nyelv ismerete. Valamilyen szinten gyakorlatilag mindenki beszél angolul, magas szinten persze csak az iskolázott. művelt réteg. Bangladesben az angol ugyanúgy hivatalos nyelv, ahogy a bengáli is, viszont a bengáli teljesértékű, minden területen használt nyelv, ténylegesen is bengáliul folyik az élet, ez nem csak afféle jelképes nyelv. Az identitás fontos eleme a nyelvtudás, végülis éppen a nyelvért való harc az alapja annak, hogy lett független Banglades.
A következő legyen Pakisztán, hiszen már szóba került. Pakisztán az eredeti Nagy-India muszlim része volt. A mai Pakisztán ennek a nyugati fele. A pakisztáni nemzeti öntudat alapja a vallás. Tulajdonképpen ők muszlim indiaiak, különböző nemzetiségekből, akiket egyesít a közös iszlám kultúra indiai változata. Az indiai muszlimok közös nyelve az urdu, mely valójában a hindival azonos nyelv, de arab ábécével, s erős arab-perzsa hatással - ez kb. úgy képzelhető el, mint a szerb-horvát viszony, Ezért is Pakisztán nemzeti nyelve az urdu, annak ellenére, hogy a lakosság kevesebb mint 10 %-ának az anyanyelve, de idegen nyelvként szinte mindenki beszéli.
Az urdu nyelvet egyébként a britek terjesztették el. India brit meghódításakor a perzsa volt a fő hivatalos nyelv, bár ez senkinek se volt az anyanyelve - a perzsa a muszlim hódítás eredménye volt. Ezt a britek felváltották az urduval, a helyi muszlim elit anyanyelvével, így "nemzetibb" színt adva uralmuknak, majd pedig behozták az angolt második nyelvként.
India más úton indult. Bár itt is voltak törekvések etnikai-nyelvi alapú nemzeti identitás kialakítására, ez szinte azonnal megbukott. A kezdeti elképzelés az volt, hogy a nemzeti nyelv legyen a hindi, s azt tanulja meg minden nem-hindi nyelvű lakos is anyanyelve mellé, s így a hindi váltsa fel az angolt. Ezt a tervet azonban még Észak-Indiában se fogadták el, ahol a hindivel rokon nyelveket beszélnek, Dél-Indiában pedig egyenesen bojkottálták a tervet. Amikor pl. törvény született, hogy a hindi kötelező tantárgy minden indiai iskolában, a tamil nyelvű régióban egyszerűen megszüntették a hindi tantárgyat még azokban az iskolákban is, ahol addig tanították, s az angolt vezették be helyette kötelező jeleggel. A tamilok azt mondták, nekik a hindi ugyanannyira idegen, mint az angol, de utóbbinak nagyobb a használati értéke.
A 60-as évekre kiderült: az angol nem helyettesíthető, máig is az a közvetítő nyelv Indiában, az egyes indiai államok pedig saját hatáskörben döntik el mi a helyi hivatalos nyelv és az oktaaás nyelve. Jelenleg India lakosságának kb. 48 %-a hindi/urdu anyanyelvű, s további 14 % beszéli a nyelvet idegen nyelvként.
Szóval az indiai nemzeti identitás alapja a terület, a közös múlt, de nem valamely nép, vallás, nyelv.
Afganisztán esete annyiban hasonló, hogy a névadó nép (a pastuk, akik a szűk értelemben vett afgánok) a lakosság alig 40 %-a. Történelmileg a régió közvetítőnyelve a perzsa, mely Afganisztánban a lakosság 30 %-át kitevő tadzsikok anyanyelve.
A perzsa nyelvnek 3 változata van: az iráni perzsa, a tadzsikisztáni tadzsik, s a dari (afganisztáni tadzsik). Ezek között az eltérés kb. mint a brit, az amerikai, s az ausztrál angol között. Egyedül az írásban való érintkezés nehéz: mert míg az iránit és a darit arab ábécével írják, addig a tadzsikot cirill ábécével.
Az afgán állam igyekezett a pastu nyelvet is felemelni a dari szintjére, de máig a dari a közvetítő nyelv Afganisztánban. Hivatalos szinten kétnyelvűség van, aki nem beszéli mind a két nyelvet, az nem tölthet be állami állást.
Szingapúr a többnyelvűséget választotta identitása alapjának. Minden négynyelvű (maláj, kínai, tamil, angol), de az utóbbi idők fejleménye, hogy az angol kezdi a másik három nyelv szerepét elvenni. Ma már a lakosság harmada kizárólag angol anyanyelvű.
Indonézia a sikeres váltás példája. A volt gyarmattartó nyelve (a holland) gyakorlatilag ki lett törölve. Többnyelvűség helyett az egynyelvűség a hivatalos politika, de nem valamelyik nagyobb etnikum nyelve lett kiválasztva, hanem a térség közvetítőnyelveként korábban is használt maláj nyelv (ezt hivatalosan indonéz nyelvnek nevezik, de gyakorlatilag azonos a malájziai malájjal), mely kiválasztásakor a lakosság alig 5 %-ának volt az anyanyelve (s ez az arány most is 20 % körüli). Az állami élet és az oktatás kizárólag indonéz nyelvű, minden más nyelv csak a magánéletben használatos.
Pár éve volt egy malájziai kollégám. Kérdezgettem őt, szokott-e átjárni Indonéziába, s hogy áll a nyelvvel. Mondta, persze szokott átmenni, mert Indonézia olcsóbb ország, s a nyelvet pedig 99 %-ban érti, csak néha vannak furcsa szavak, melyeket Malájziában másképp mondanak.
A megoldatlan identitás példája a Fülöp-szigetek. A terv az volt, hogy a legnagyobb etnikum nyelvét, a tagalogot - mely jelenleg a lakosság negyedének anyanyelve - egyedüli hivatalos nyelvvé teszik. Ennek érdekében átnevezték a tagalogot "filippino nyelvnek". Erősen sikertelen lett a projekt, az ország nagy része máig nem beszél fillipinóul, s a kormányat a gyakorlatban az angolt használja a nem-fillipino nyelvű térségekben.
A két himalájai állam - Bhután és Nepál - esete hasonló. A névadó etnikum kisebbségben van - Bhutánban 20 %, Nepálban 40 % -, s mindkét ország megpróbált mégis a névadó etnikumra építve nemzetet létrehozni.
Nepálban ez teljes csődött mondott, a hatalom belebukott: ez a fő ok, ami miatt Nepál királyságból köztársaság lett 2001-ben.
Bhután esetében a hatalom erős, sikeresen megtartotta a rendet. (Persze a két ország más adottságú: Nepál 28 millió lakosú, míg Bhután népessége 750 ezer fő, ritkán lakott ország.) Az egységítés egyik módszere: a bhutáni hatóságok az ország negyedét alkotó nepáliakról megállapították, állampolgárság nélküli illegális idegenek, s nagy részük deportálva lett.
Srí Lanka az indiai szubkontinens legproblémásabb országa az etnikai kérdés szempontjából. Ez az az ország, ahol polgárháború dúlt etnikai alapon. Az ország lakosságának negyede tamil, ők többséget alkotnak északon és keleten, míg délen és nyugaton a lakosság háromnegyedét kirevő szingalézek élnek. A probléma ráadásul vallási is: a tamilok hinduk, a szingalézek buddhisták.
A szingalézek hajlamosak Srí Lankát kizárólag szingaléz földnek, továbbá buddhista mintaállamnak tekinteni. Ami tény: Srí Lanka az indiai szubkontinens egyetlen országa, ahol a budhhizmus megmaradt - mindenhol máshol a hinduizmus kiszorította -, s itt jött létre a buddhizmus egyik főága is.
A függetlenség elérése után az angol nyelv folyamatos kiszorítása zajlott, felváltása a szingaléz nyelvvel. A tamil kisebbség részéről ellenállás bontakozott ki, ez 1983-ban polgárháborúhoz vezetett, a tamilek saját országot kiáltottak ki Srí Lanka északi és keleti részén Tamil Eelam néven - ez az ország nem kapott nemzetközi elismerést, de tartósan fennállt 26 éven keresztül, egészen 2009-ig.
Mindenképpen meg kell említeni még a 4 maláj nyelvű állam közül 3-ban létező bumiputera elvet. Bruneiben, Indonéziában, s Malájziában létezik az állampolgárok jogi megkülönböztetése: vannak őshonos és nem-őshonos állampolgárok, előbbiek a bumiputerák (a szó jelentése: földlakó). Mindenki bumiputera, aki vagy maláj nemzetiségű vagy az illető ország őslakosa. Mindenki más meg nem az, akkor is, ha esetleg több nemzedék óta élnek ott az ősei.
Indonéziában ma már nem jár speciális jogokkal a bumiputera-státusz, de Bruneiben és Malájziában máig komoly megkülönböztetés van. A rendszer logikája: a brit uralom idekán a britek sok kínait és indiait telepítettek be, ezeket előnyben részesítették az eredeti lakossággal szemben, így a független államiság elérése után most az őslakosok hátrányos helyzetét pozitív diszkriminációval kell helyre hozni. Gyakorlatilag a magyar numerus clausus logikája, de nem csak a felsőoktatásban, hanem szinte mindenhol. Malájziában pl. az állami lakáshitel programban a bumiputerák alacsonyabb kamatú hitelt kapnak, de még a tőzsdére is vonatkozik ez: nem szerepelhet a malájziai tőzsdén olyan cég, melyben nincs elegendő arányú bumiputera főrészvényes, s ez a külföldi cégekre is vonatkozik. De pl. még egy lakópark építésekor is köteles az építő ügyelni, hogy ne fordulhasson elő, hogy minden vevője nem-bumiputera. Magyarországon a hasonló rendelkezés leginkább a zsidókat érintette negatívan, míg Malájziában a kínaikat. A szupergazdag - az éeltszínvonal magasabb a svájcinál - Bruneiben valamivel enyhébbek a szabályok: ott elsősorban az állami állásokra való pályázásnál ad előnyt a bumiputera-státusz.
Az etnikai arányok a 3 országban:
- Brunei: 66 % maláj, 21 % indiai, 10 % kínai, 3 % nem-maláj őslakos,
- Indonézia: 4 % maláj, 0 % indiai (1 % alatt), 2 % kínai, 93 % nem-maláj őslakos,
- Malájzia: 55 % maláj, 7 % indiai, 23 % kínai, 14 % nem-maláj őslakos.
Laoszban a lakosság alig fele laoszi nemzetiségű. Viszont sokkal több laoszi nemzetiségű él Thaiföldön, mint Laoszban - a laoszi etnikum négyötöde Thaiföldön él. Ami nehezíti a helyzetet: Thaiföldön a laosziakat thai nemzetiségűeknek tekintik. Ami tény: nem világos a thaiak és a laosziak közti elkülönülés, a két nyelv viszonya kb. mint a cseh és a szlovák, azaz kölcsönösen érthetőek.
A Laosz és Thaiföld közti eltérés, hogy míg Thaiföldön létezik sikeres nyelvszabvánuosítás, mely nyelvet a nem-thai lakosság is beszél, addig Laoszban máig nyelvjárások vannak csak, az ország egyes részei között még a fizikai kapcsolat is nehézkes. Jellemző, hogy Laosz egyes részeinek lakossága jobban ismeri Thaiföldet, mint saját országa más részeit.
Mianmar a félig sikeres egységesítés példája. A többségi burmai lakosság az ország középső részén él, a határvidékeken erős kisebbségi etnikumok vannak. Az erős burmaisítási törekvésen annyit értek el, hogy a nyelvet szinte mindenki beszéli, egységes nemzet viszont máig nincs.
Az előbbiekből látható sikeres nemzetépítés ott lett, ahol eleve megvolt a homogenitás, ill. ott is, ahol nem volt meg ugyan, de sikerült valamilyen nem-etnikai közös alapot találni.
Mi az egyes említett országok átlag életszínvonala? Íme:
- magyar szint duplája felett: Brunei, Szingapúr,
- magyar szint duplája: Dél-Korea, Japán,
- magyar szinttel azonos: Malájzia, Tajvan,
- magyar szint fele: Kína, Maldív-szigetek, Thaiföld,
- magyar szint harmada: Bhután, Indonézia, Mongólia, Srí Lanka,
- magyar szint negyede: Fülöp-szigetek, Laosz, Vietnám
- magyar szint ötöde: India, Mianmar, Pakisztán,
- magyar szint ötöde alatt: Afganisztán, Banglades, Észak-Korea, Kambodzsa, Nepál.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése