Vacilál a magyar

Már előző nyelvi cikkemben akartam erről írni, de gondoltam, legyen külön cikk.

Az uráli-altáji nyelvek egyik sajátossága a hangrend, azaz a magánhangzók minősége alapján kategorizálva vannak a szavak, s az egyes szavak illeszkedése a hangrendtől függ.

A téma közismert, ezért nem elemezném különösebben, csak egy kis ismertető:

• az a, á, o, ó, u, ú mély hangrend,
• az ö, ő, ü, ű magas hangrend,
• az e, é, i, i pedig hangrendileg semleges (az "e" és az "é" státusza vitatott, sokak szerint az "i" és "í" státusza is, egyesek szerint ugyanis ezek egyfajta sajátosan magas hangrendűek, azon az alapon, hogy pl. a magas hangrendű ragváltozatban ezek gyakori magánhangzók, de én ezt nem tartom meggyőző álláspontnak, mert a hangrendi illeszkedésben ez nem működik szabályosan).

Tehát minden magyar szóban vagy csak mély, vagy csak magas magánhangzók lehetnek (ill. korlátlanul lehetnek semlegesek ezek mellett), ez alól csak egyes - különböző hangrendű részekből álló - összetett szavak, idegen eredetű szavak, egyes sajátos egyalakú képzők (de ez utóbbiak felfoghatók úgy is, mintha eredetileg összetett szavak lennének!) kivételek. Ezért van a magyar ragoknak mély és magas verziója, hogy mély szavakhoz a mély rag legyen, magasakhoz a magas - lásd "kutyának", "embernek".

Az esetek 95 %-ában a rendszer tűpontos, egy magyarul tanuló idegennek csak kis megszokás kell, de nem kell szavakat megjegyeznie, mert kivételek szinte nincsenek: egy idő után már a megérzést is el lehet tanulni, ahogy ezt egy magyar anyanyelvű nem képes hibásan mondani, mondjuk élő magyar ember nem mondana olyat, hogy "kutyánek" vagy "embernak".

A maradék 5 % az érdekes természetesen, de itt is van tűpontos szabály:

• ha a hangrend vegyes, s a szótő utolsó magánhangzója nem semleges hangrendű, akkor a szó attól függően viselkedik magas vagy mély hangrendűként, hogy az utolsó magánhangzó milyen: lásd "parfümmel" és nem *"parfümmal", viszont "amőbával" és nem *"amőbável" (általában ezek mind idegen szavak).

Tehát marad az esetek kb. 1 %-a, ami valós nehézséget okoz.

Vannak a semleges hangrendű szavak - azaz melyekben nincs más magánhangzó az e/é/i/í kivételével -, itt az alapszabály az, hogy a hangrendileg ezek magasak, lásd "víz": "vízben", "december": "decemberben".

• A gond: itt van kb. 40 kivétel, melyek mély hangrendűként viselkednek. Ezeket egy idegen csak bemagolni tud, mert nincs rá semmilyen használható szabály. Példa: cél - "célok" és nem *"célek". A magyarázat erre az szokott lenni, hogy az ősmagyar nyelvben több magánhangzó volt, mint a mai nyelvben, volt pl. magas "é" és mély "é", ezek később egyesültek, de megmaradt az eltérő hangrendi viselkedés.

Továbbá az utolsó szabály: ha szótő utolsó magánhangzója semleges hangrendű, akkor a szó jellemzően attól függően viselkedik magas vagy mély hangrendűként, hogy az utolsó nem-semleges magánhangzó milyen: lásd "papírral" és nem *"papírrel", viszont "üveggel" és nem *"üveggal". A gond itt a legnagyobb: a fenti szabály nem kizárólagos, de az ellenlezője se igaz a legtöbb esetben. A magyarok egyszerre használnak egyes ilyen szavakat mély és magas hangrenddel. Íme:

• ha az utolsó magánhangzó "e":
  • nagyon sok szó esetében szabad ingadozás van - példa: "hotelban"/"hotelben" - egy kis kereséssel az arány 40:60),
  • viszont egyes szavak - szerencsére ezek vannak kisebb számban - esetében nem lehetséges az ingadozás, a magyar anyanyelvűek kizárólag magas vagy mély alakot használnak, pl. csak "októberben" lehetséges, az elvileg szabályos *"októberban" hiba, vagy fordítva: az egyedül helyes alak az elvileg szabályos "sameszok", nem lehetséges *"sameszek", ezeket csak megtanulni lehet,
    • az egyetlen támasz: ha az utolsó előtti magánhangzó is semleges, akkor a szó mindig magas, lásd "operettben", nem *"operettban";
• ha az utolsó magánhangzó "é":
  • könnyebbség, hogy itt a hangrend mindig vagy "szabályos" vagy ingadozó, s az esetek 90 %-a az utóbbi:
    • az esetek kisebb része: pl. "kávé": "kávéban" az egyetlen lehetőség,
    • a legtöbb eset: lásd "oxigén", "oxigénnal" és "oxigénnel" is előfordul;
• ha az utolsó magánhangzó "i" vagy "í":
  • itt a hangrend mindig "szabályos", pl. "papír", kivétel:
    • ha az utolsó előtti magánhangzó is semleges: ebben az esetben szabad ingadozás van, pl. "agresszív": "agresszívan" és "agresszíven" is lehetséges.

Ami megfigyelésem: az összes fenti esetben folyamatosan nő az ingadozó alakok aránya a rögzített alakokhoz képest. Pl. a "kódex" szó 20 évvel ezelőtti nyelvkönyvekben példaként volt felsorolva mint "szabályrontó" szó, azaz kötelezően magas hangrendű, miközben ma már simán találkozik az ember mély hangrendű használattal is. Azaz a nyelvhasználat igyekszik folyamatosan újraszabályosítani, azaz kizárni a "logikátlan" elemeket. A jövőben valószínűleg csak a gyakori szavaknál fog megmaradni az elvileg szabályrontó alak, lásd marad az "októberben", sose lesz "októberban".

Hogy legyen a cikkben egy kis politika is: lássuk a "pedofil" szót. Az arány 1:9 az elvileg szabálytalan magas és elvileg szabályos mély hangrend között (lásd "pedofilek" és "pedofilok").

Még egy kedvenc sznobságom: a "férfi" szó. Ez volt az álműveltek kedvence hosszú éveken keresztül. Kb. a "nincs médiák szó, mert a média már többes szám" című marhaság elődje. Amint valaki a "férfi" szót magas hangrendűen ragozta, lecsaptak rá mint a dögkeselyűk, hogy "ha-ha-ha, nincs férfinek, csak férfinak", pedig ez a szó az egyik sajátos ingadozó magyar szó: kizárólag egyes alakokban ingadozik, pl. senki se mond *"férfiek"-et "férfiak" helyett.

Losonczi - Losonczival - nem kell külön megtanulni kivételként