Szártok
Eredetileg "szartok" alakban akartam írni, de aztán meggondoltam magamat, nehogy félreérthető legyen. Szóval a szárt nevű népről, sajátos etnikai-regionális csoportról van szó. A szártkérdés a XIX. századi és XX. sz. elejei orosz/szovjet Közép-Ázsia egyik problémája volt.
A volt orosz-szovjet Közép-Ázsia mai lakossága kb. 72 millió fő. Az etnikai arányok:
- 43 % üzbég,
- 17 % kazah,
- 12 % tadzsik,
- 9 % orosz,
- 7 % kirgíz,
- 6 % türkmén,
- 1 % tatár,
- 1 % kara-kalpak,
- 4 % minden egyéb (ezen belül 0,8 % ukrán és 0,7 % ujgur).
A mai határok az 1936-os sztálini szovjet közigazgatási reform maradványai.
A Szovjetúnió megalakulásakor (1922) a régió így nézett ki:
- északon: 2 autonóm köztársaság, a kazah (korábbi nevén: kirgíz, míg a mai kirgízek eredeti neve kara-kirgíz volt), s a kara-kalpak autonóm köztársaság (ma ez a terület Kazahsztán és Üzbegisztán részei, egy kis rész északnyugaton Oroszország része, míg egy kis rész délnyugaton pedig Türkmenisztáné),
- délen a Turkesztáni Autonóm Köztársaság - ez a Turkesztán nevű történelmi régió északi és nyugati része volt, melyet az oroszok meghódítottak a XVIII-XIX. sz. folyamán (Dél-Turkesztán brit fennhatóság alatt volt, ez ma Afganisztáné, Kelet-Turkesztán pedig máig kínai, ez más néven Ujgúria) - ma a volt Turkesztáni Autonóm Köztársaság területe meg van osztva Türkmenisztán, Üzbegisztán, Kirgizsztán, s Tadzsikisztán között,
- és még két jogilag független állam délen: Hiva és Buhara, ezt a két államot Oroszország 1873-ban hódította meg, de nem lettek hivatalosan anektálva, csak 1924-ben (Buhara volt területe ma Türkmenisztán, Üzbegisztán és Tadzsikisztán része, Hiva területe pedig Türkmenisztán, Üzbegisztán és Kazahsztán része).
Az orosz hódítás előtt és aztán is sokáig a lakosság etnikai-nemzeti önazonossága folyékony volt, a mai modern nemzetek nem léteztek, az emberek alapvetően letelepedett-félnomád-nomád viszonylatban osztották meg magukat. Tulajdonképpen a mai nemzetek csak a szovjet korban lettek megerősítve, a szovjet nemzetiségi politika következtében.
A szovjet korszak előtti utolsó orosz birodalmi népszámlálás adatai az anyanyelvre vonatkozóan a régióban + ehhez hozzáadva a jogilag független Buhara és Híva becsült adatait:
- 28 % üzbég,
- 21 % kazah,
- 13 % tadzsik,
- 10 % türkmén,
- 8 % szárt,
- 4 % orosz,
- 6 % "türk" (nem határozza meg, konkrétan melyik türk nyelv),
- 3 % kirgíz,
- 1 % karakalpak,
- 1 % ujgúr,
- 1 % tatár,
- 4 % minden más.
Jól látható, hogy a lakosság 14 %-a nem azonosítható mai fogalmak szerint: ez a szárt és a türk. A "türk" alatt valószínűleg akár a csagatáj nyelv is érthető volt, ma ezt az üzbég és az ujgúr közös elődjének tekintik leginkább, de egykor ez a nyelv széles körben használt közvetítőnyelv szerepét is játszotta (továbbá ezt volt Híva hivatalos nyelve). Sőt még a szovjet kor kezdetén az is felmerült alternatív tervként, hogy az egyes közép-ázsiai népek önállóságának erősítése helyett inkább egy közös turkesztáni szocialista nemzetet kellene létrehozni, melynek nyelve lehetne a csagatáj.
Alapvetően a szovjet kommunisták között két egymással harcoló elképzelés létezett:
- sok új "szocialista nenzet" létrehozása, majd ezek szövetségesek lesznek egymással, így a kommunista elvek népszerűek lesznek már csak azon az alapon is, hogy minden nemzet jogot kap saját kultúrája fejlesztésére - ennek kritikusai azt mondták, ez az elképzelés azonban segítheti a nacionalizmust, mely idővel antikommunista álláspontot is erősíthet,
- nagyobb "szocialista nemzetek" létrehozása, így ezek erősebbek lesznek, mivel megszűnnek a létező ellentétek - a kritika itt is az volt, hogy ez addig jó, míg a hatalom a kommunisták kezében van, de minden más esetben, ez egy erős új, szovjetellenes országot eredményezhetne.
Azt hogy ez előbbi elképzelés nyert, elsősorban napi politikai szempontok döntötték el. A térség legerősebb reformmozgalma a XX. sz. elején a dzsadidizmus volt, mely - ifjútörök mintára - egyfajta reformált iszlámot akart. A dzsadidisták részben támogattak a kommunistákat, különösen a nemzetiségi politikát illetően, s segítettek nekik a régi hatalom hívei elleni harcban.
Amikor azonban a szovjet hatalom megerősödött a térségben, már nem volt szüksége dzsadidistákra, s a dzsadidisták többsége által támogatott egyeséges Turkesztán ügye immár veszélyesnek tűnt kommunista szemszögből. Akkortól egyértelműen a sok kis nemzet elképzelés ment át a hivatalos gyakorlatba: ez egyrészt megfelelt a kommunista elveknek - "nemzeti önrendelkezést mindenkinek" -, másrészt a hagyományos "oszd meg és uralkodj" elv szemszögéből is kiváló megoldásnak bizonyult.
De lássuk a "türköknél" is nagyobb létszámú szártokat! Ehhez először a régió alapvető története. 2000 évvel ezelőtt a terület legnagyobb részét keleti-iráni népek lakták, a legnagyobb közülük a szkíták, akik egy időben nyugati irányban egészen Erdélyig terjedtek, keleten Mongáliáig, délen pedig Észak-Indiáig.
A keleti-iráni népek a régióból gyakorlatilag eltűntek a népvándorlás során, asszimilálták őket a bevándorlók, ma kelet-iráni népek a Kaukázusban maradtak (az oszétek) és Afganisztánban (a pastuk), magában a közép-ázsiai régióban csak egyes kisebb, izolált közösségek maradtak fenn, elsősorban a pamíri hegyvidéken a mai Kelet-Tadzsikisztánban.
Kik voltak a bevándorlók? A türkök, akik nyugatra, északra és délre vándoroltak nagy számban a mai Északnyugat-Kínában lévő őshazájukból (mai nevén: Ujgúriából). Az egész régió, egyes elszigetelt részeket leszámítva, türk lett. Sőt a türkök meghódítottak sok nyugati és déli területet (egyes területeket tartósan: végülis ennek mai eredménye Törökország és az európai Oroszországban a Volga-menti türk népek).
Tulajdonképpen a perzsa - ami egy nyugati-iráni nyelv - kultúra volt az, mely teljesen ellenállt a türk hódításnak etnikai értelemben. Akkor alakult ki az a felosztás, hogy a letepedett népek perzsák, a nomádok és félnomádok pedig türkök. Ugyanaz megsimétlődött a VII. században is, amikor a muszlimok meghódították Perzsiát, ismét Perzsia lett az a terület, ahol az iszlámosítás nem jelentett egyben arabosítást is.
Közép-Ázsia iszlám hitre térítésre is már elsősorban a perzsákon keresztül zajlott. Itt is jellemző volt, hogy a letelepedett népek átvették a perzsa nyelvet, míg a nomádok és félnomádok maradtak türk nyelvüknél, s a vallást illetően is erősen siznkretikusak lettek, azaz iszlám sose tudta teljesen kiirtani a pre-iszlám türk pogányságot, ez utóbbinak jelentős nyomai maradtak. (A legészakibb türkökhöz már el se jutott az iszlám, lásd pl. jakutok, tuvaiak.)
Mellékes, de érdekes, a bolgár őstörténészek között 2 tábor van az ősbolgárokkal kapcsolatban: abban egyetértés van, hogy az őshaza valahol a mai Tadzsikisztán-Üzbegisztán-Kirgizsztán vidéken lehetett (a legtöbb híve a Kelet-Tadzsikisztán verziónak van), de abban vita van, hogy az ősbolgárok kelet-irániak volt-e vagy türkök.
A régió türk nyelvisége olyan erős volt, hogy pl. a XIII. századi mongol hódításkor - ezt mi tatárjárásként szoktuk emlegetni - a mongol állam meg se próbálta terjeszteni a mongol nyelvet, hanem a helyi ügyeket türk nyelven intézte.
A későbbiekben is megmaradt ez, kialakult a sajátos perzsa-türk kétnyelvűség a térségben: a mezőgazdasággal foglalkozó lakosság átvette a türk nyelvet, míg a városokba költözők a perzsát, teljes függetlenül a leszármazástól, sőt az etnikai öntudattól.
Természetesen a nemzetiségek keveredtek, ennek nem volt akadálya, hiszen mindenki szunni muszlim volt. A lassan kialakuló kevert lakosság kezdte magát szártnak nevezni, mely beszélte mind a tadzsikot (ami a perzsa változata), mind a türköt, azon belül egyfajta sajátos üzbég nyelvjárást, mely erős perzsa hatás alatt állt. Sőt a nem kevert lakosság is csatlakozott hozzájuk: a tisztán üzbég eredetű, letelepedett üzbégek is sok esetben szártnak nevezték magukat. miután kiszakadtak a hagyományos törzsi-nagycsaládi üzbég rendszerből, s a helyi tadzsikok is elkezdték a "tadzsik" szót csak a hegyvidéki tadzsikokra alkalmazni, magukra pedig a szárt szót.
Egy időben a hivatalos orosz politika igyekezett létrehozni önálló szárt nemzetiséget. Ez sikertelennek bizonyult, képtelenség volt meghatározni, hogy a szárt az miben más, mint az üzbég és a tadzsik.
A kialakuló üzbég nemzettudat szemszögéből a szártok egyszerűen üzbégek voltak. Egyes üzbég kommunisták megpróbálták még azt a trükköt is, hogy a perzsát valamiféle "elnyomó" nyelvnek állítsák meg, azaz a tadzsikok megindult üzbégesítése valójában "forradalmi" folyamat, hisz azt jelenti: a néptömegek elvetik a "kizsákmányoló" nyelvet, s "szocialista" nyelvre térnek át.
Ezzel szemben a tadzsik nemzettudat a türk bevándorlás előtti időkre nézett vissza, amikor a lakosság az egész régióban keleti-iráni volt, így arra mutatott rá, hogy a lakosság zöme valójában türkizált tadzsik.
A moszkvai vezetés eleinte az üzbég álláspontot támogatta, ennek jele, hogy míg Türkmenisztán és Üzbegisztán már 1924-ben tagköztársasági státuszt kapott, addig Tadzsikisztán csak autonóm köztársaság lett Üzbegisztánon belül. Alapvetően ennek nem az volt az oka, hogy annyira üzbég nacionalista lett volna Moszkva, inkább gyakorlati oka volt: a tagköztársasági státuszhoz elvártak valamilyen minimálisan életképes létszámot és gazdasági erőt, ez alatt maradt az autonóm köztársasági státuszt, vagy valamelyik még alacsonyabb státusz.
(A szovjet rendszer a következő volt: a tagköztársaságok szintje - alájuk rendelve az autonóm köztársaságok melyek kb. automóm megyéknek feleltek meg - alájuk rendelve autonóm kerületek.)
Az életképesség és a gazdasági erő mint követelmény alól csakis külpolitikai szempontok miatt tekintettek el, ez volt a karéliai és a moldáviai tagköztársaság esete (a karéliai vissza is lett minősítve autonómiává, miután nem lett elérve a tervezett külpolitikai eredmény).
A tadzsikok nyilvánvalóan túl kevesen voltak. Valójában kevesebben, mint több nép, mely csak autonómia státuszt kapott lett. S gazdaságilag is a legfejletlenebbek voltak. Tadzsikisztánra ma is igaz: a terület 90 %-a nehezen átjárható, gazdaságilag nehezen használható hegyvidék, s a maradék 10 %-on lakik gyakorlatilag a teljes lakosság, az ország délnyugati és északnyugati csücskében, s még e két rész között is nehézkes a közlekedés. A Magyarországnál másfélszer nagyobb Tadzsikisztánban a teljes vasúthálózat mérete a magyar tizede, s az is csak az ország nyugati részében létezik, s még ott is két, egymással nem kapcsolódó részre oszlik, melyek mindegyike azonban kapcsolódik az üzbég vasúti hálózathoz, tehát Északnyugat-Tadzsikisztánból vonaton csak Üzbegisztánon keresztül lehet eljutni a többi tadzsik vasútvonalra.
Sztálin a tadzsik státuszon 1929-ben változtatott - ekkor lett Tadzsikisztán felemelve tagköztársasági státuszba - elsősorban külpolitikai okokból: szükség volt egy perzsa szocialista köztársaságra, ezzel segítve a kommunista propaganda ügyét Iránban és a részben perzsa Afganisztánban. Az is benne lehetett még a számításban, hogy ha esetleg győznek a kommunistaellenes tadzsik felkelők, s esetleg egyesítik a volt orosz és a volt brit tadzsik területeket saját uralmuk alatt, akkor csak a tadzsik részt vigyék, az üzbég maradjon meg szovjet kézben.
Viszont az üzbégeket se akarták Moszkvában megharagítani. A három legnagyobb tadzsik többségű városból kettő maradt Üzbegisztánban: Buhara és Szamarkand. (Persze Buharát nehéz is lett volna Tadzsikisztánhoz csatolni, hiszen nyugatabbra fekszik.)
Tehát 1929-ben a tadzsik autómiából teljesjogú tagköztársaság lett, sőt hozzá lett csatolva Hudzsand város és régiója (ez a mai Tadzsikisztán északi "nyúlványa") a nagyobb életképesség biztosítása céljából. Erre etnikai ok is volt: a térségben 80 %-os tadzsik többség volt.
A tadzsik vezetés még megpróbálta elérni, hogy Buhara és Szamarkand Üzbegisztánban maradása miatt kompenzációt kapjon, szerették volna megkapni a mai Üzbegisztán délkeleti csücskét, Termez várost (a mai afgán-üzbég határon) és környékét, de az üzbégek lobbiereje erősebbnek bizonyult Sztálinnál.
Egyébként rendkívül érdekes, hogy a hivatalosan internacionalista vezetők - hiszen mind az üzbég, mind a tadzsik vezetés hithű kommunistákból állt - abszolút nacionalista érvekkel nacionalista célokért harcoltak egymással, ráadásul úgy, hogy végülis ezek akkor nem önálló országok voltak, hanem a Szovjetúnió belső közigazgatásának kérdései, s a helyi hatalom jogköre elég korlátozott volt, hiszen minden lényeges ügyben úgyis Moszkva döntött, s ott is egyetlen ember: Sztálin elvtárs, aki grúz nemzetiségűként eléggé messze volt mind a üzbég, mind a tadzsik nemzeti céloktól.
Máig vitás téma az üzbégek és a tadzsikok közt az üzbegisztáni tadzsikok kérdése: a tadzsikok szerint arányuk 15-20 %, míg az üzbégek szerint 4-5 %. S a magyarázat itt is az, hogy a magukat eredetileg szártnak nevezők hjlamosak voltak magukat a szárt kategória megszüntetése után üzbégnek nevezni, nem volt ritka a "tadzsikajkú üzbég" meghatározás se.)
Jelenleg az üzbég-tadzsik viszony mérsékelten hűvös. Fegyveres harc nem volt, de sokszor feszült a viszony. A térség fő konfliktusa a kirgiz-üzbég viszály, mely miatt kétszer is fegyveres harc alakult ki a szovjet kor vége óta, több ezer halálos áldozattal. Itt ilyesmi nem volt, a viszály gazdasági háború szintjéig ment csak, esetenként durvább módszerekkel, pl. amikor az üzbégek annyira megharagudtak a tadzsikokra, hogy felszedték az tadzsik-üzbég határ üzbég oldalán a vasúti síneket, ezzel megszüntetve a déli tadzsik vasúthálózat egyetlen kapcsolatát a külfölddel, ez az állapot évekig tartott, míg az üzbégek megbocsátottak és visszahelyezték a síneket.
A volt Szovjetúnió területén a tadzsik volt a legszaporább nép, s ez máig így van. Az utóbbi 50 év alatt Tadzsikisztán lakosságnövekedése 240 %, ez a szintén magas növekedésű Üzbegisztánban 180 %, míg Kazahsztánban csak 40 %, ami persze szintén magas európai szemmel nézve (Oroszországban a növekedés 22 %, Magyarországon pedig -6 %, azaz csökkenés van).
De megváltozott a környék... a főváros, Dusanbe központi parkja 40 éve és ma:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése