BircaHang Média

Pár megfigyelésem a mai magyar kiejtésről a magánhangzók terén. A magas nyelvállású magánhangzók - i, í, u, ú, ü, ű - esetében egy eleve létező jelenség erősödését látom (hallom): egyre inkább elvész a megkülönböztetés a rövid és hosszú párok között a hétköznapi kiejtésben: egyre több hosszú magánhangzót töviden ejtenek a magyarok - kedvenc példám a "Hűvösvölgy" helynév, amit a magyarok 99 %-a ü-vel ejt, viszont van pár ellenpélda, ahol következetesen hosszabbodás van - lásd "kör" ejtése mint /kőr/, egyedül a szóvégi magánhangzók esetében áll fenn a következetes megkülönböztetés - rendkívül jól jellemzi ezt pl. a "híradó" szó, ahol az általános ejtés /hiradó/, azaz az í-ből i lesz, de az ó marad ó, s máshol pedig ott ahol ennek jelentésmegkülönböztető szerepe van (pl. "zug" és "zúg"), de egyes esetekben még ott se (lásd "áru" és "árú", szinte sose hallani az ú-s ejtést), természetesen mindez nem igaz a művelt ejtésre...

Mivel az emberek 99 %-a képtelen idegen nyelvet helyes kiejtéssel megtanulni, így eleve csak a helyest megközelítő kiejtés része a jó nyelvtudásnak. Miért nehéz a helyes kiejtés megtanulása ? Nos, az ok nyelvészeti és biológiai. A világ hangjainak száma több száz, s a legtöbb hangot tartalmazó nyelvben sincs 150-nél több hang. Ez az egyik akadály. De van egy sokkal nagyobb : az egyes hangok csoportosítása, azaz annak meghatározása, hogy mi számít fonémának, ugyanis ez minden nyelvben egyedi. Talán úgy lehetne ezt érzékeltetni, mint a színlátást: nem minden ember látja azonosan a színeket, az egyes színek határai nem rögzítettek, s így megesik, hogy ugyanazt X egy adott színnek hiszi, míg Y másnak: lásd, egy halvány narancsszín sokak szerint sötétsárga, vagy a kék és zöld határa se egyértelmű. Az pedig, hogy míg a hangok határai és milyen alapú a csoportosításuk az egyedi, nyelvenként változik . Csak 3 példa erre: a magyar ember számára az angol "man" és "men" szó ug...