BircaHang Média

A kommunizmus bukásának egyik belső oka a hazudozáskényszer . Még a legmérsékeltebb kommunista rendszer se engedte meg a hivatalos narratíva nyílt ellenzését. Aminek eredménye a rendszer lassú rohadása . Ha ugyanis látszólag mindenki a rendszer híve, a végén az a paradox helyzet áll elő, hogy nemcsak hogy értékét veszti a rendszereszme, de a hatalom a végén már azt se tudhatja, ki a híve és ki nem az. Az eredmény: a valóban rendszerhű javító szándék is elsikkad, hiszen nem tudható, hogy az ami. Kaliforniában élő, de a kommunista Magyarországon szocializálódott, magyar ismerösöm mondja, náluk ma már a szólásszabadság olyan szintű, mint a Kádár-rendszerben volt a 70-es években: rokonok, haverok között pofázhatsz bármit, de ha bárhol máshol ellentmondasz az hivatalos állami eszmének, jól megnézheted magadat. Ha krizálsz, annak mindenképpen rendszerhű kritikának kell tűnnie, s kell bele "vörös farok", azaz a rendszer alapvető dicsérete is. Ha nem így teszel, véged van: ha alkalma...

A Szuper Márió világban Márió egy nap eldönti, rendszerkritikus lesz, s nem csak eszmeileg, de a gyakorlatban is. Több dolgot is megpróbál. Először nagyon aktív próbál lenni. A lehető legjobban halad a pályán, összpontosítva. Aztán passzív lesz. Nem halad. Meditál . Majd keresi a rendszer gyenge pontjait, trükköket alkalmaz, lerövidítva az útvonalat. Egyik se elégíti ki. Hát keresi a rendszer lényegét . Abban reménykedik, rájön mi is a világ és egy nap arra jut: a világ valójában egy játékszoftver által generált virtuális környezet. A cél: "kilépni", "felmenni" a játékszoftverhez.

Amikor rendszerkrikusok összejönnek, ennek 2 jellemző eredménye szokott lenni. Az egyik a hadseregegalapítás . Aztán bajtársi hűség, sport, egyenruha. Jobb eseteben közös kirándulások, rosszabb esetben céllövölde. A másik verzió, hogy az egyik "bölcs" maga köré gyűjt másokat, azok kötelesek a szavait bemagolni , rosszabb esetben furcsa szertartásokon is részt kell venni. Na, ezért vagyok teljesen egyéni rendszerkritikus. Mert mindkét leírt út a cél elfelejtéséhez vezet. Valahogy mint az eszperantista mozgalom, mely ma már az égvilágon mindennel foglalkozik, csak az egyébként rosszul megcsinált nyelvük terjesztésével.