Családtörténet I.
Régóta tervezem megírni családom történetét. A legfőbb ok ami visszatart, hogy nehéz dolog olyasmiről írni, ami érint másokat is. Más részről viszont, ha nem írom meg amit tudok, a következő nemzedék már nem fogja tudni amit én tudok.
A családfakutatással huszonéves koromban kezdtem el foglalkozni, amikor még éltek idősebb őseim is, így alkalmam akadt alaposan kikérdezni mindenkit, fényképeket beszerezni, egyes okmányokhoz hozzájutni.
Először anyai ágamat veszem elő, mert az a magyar ág, így nyilván érdekesebb az olvasóknak.
Mostani cikkemben anyai nagymamám őseit írnám le.
Édesanyja színnémet volt, szudétanémet. A jelenleg Uničov nevet viselő városban született (most: Csehország), de születése idején - 1901 - még hivatalos neve Mährisch Neustadt volt. Jelenleg is kisváros, 10 ezer körüli lakossággal, akkor is az volt, csak akkor színnémet volt a lakosság. Dédnagymamám nem tudta ősei mikor kerültek oda, a családi emlékezet szerint mindig ott voltak, azaz valószínűleg még a XIII. századi német betelepítéskor mentek ősei oda, amikor a régiót újranépesítették a tatárjárás után alsó-szászországi telepesekkel. A helyi lakosság szinte teljesen katolikus volt. Családnév: Ludwig.
Dédnagymamám osztrák állampolgárnak született, majd Csehszlovákia megalakulásakor csehszlovák állampolgár lett. 1938-ban német és magyar állampolgár lett. (A magyar állampolgárság magyarázata később.)
Dédnagymamám édesanyja mindig a városban élt, egészen 1945-ig. Érintettje volt a szudétanémetek ktelepítésének Csehszlovákiából, őt Bajorországba telepítették ki, s 1955-ben halt meg Münchenben. Lány és anya nem látták egymást üknagymamám életének utolsó 12 évében, természetesen a temetésére se ment el dédnagymamám: 1955-ben nem lehetett csak úgy elutazni Budapestről Münchenbe.
Ez a dédnagymamám az egyetlen, akivel tudtam aktívan is beszélni, minden más dédszülőm vagy meghalt még születésem előtt vagy kisgyerek koromban, míg amikor ő meghalt 1991-ben, én 24 éves voltam.
Német anyanyelve mellett beszélt csehül, magyarul, ruszinul, szlovákul, jiddisül is. A jiddist élete középső szakaszában tanulta meg, amikor olyan területen élt, ahol nagyszámú hagyományos, jiddis nyelvű közösség élt a két világháború között. Magyarul kiválóan beszélt, bár csak huszonévesen kezdte el tanulni. Amire jól emlékszem gyerekkoromból: képtelen volt megtanulni magyarul számolni, a bolti blokkot mindig németül ellenőrizte.
Anyai nagymamám édesapja ruszin volt, abból a közösségből, mely azt vallotta, már Árpádék idején is ott éltek, ahol ma, azaz Kárpátalján. A családnév magyaros írással: Turján. Ő 1890-ben született Nagyszőlősön, ruszin nevén: Szivljus (jelenleg Ukrajnában mint Vinohradiv).
A család magát színruszinnak tekintette, de utána nézve a névnek, ez a név valamilyen román vagy örmény eredetre utal, mert ez bizony nem tipikus ruszin név, de erről semmi adatom nincs.
A család Kárpátalja magyar többségű részéről származott, azaz a déli sávból. Arrafelé a lakosság kb. fele magyar volt, negyede ruszin, negyede zsidó. Az ottani zsidóság az asszimilálatlan zsidókat takarta, azaz nem magyar, hanem jiddis nyelvűek voltak.
Szóval ruszin mellette magyarul is tudott a dédnagyapám anyanyelvi szinten, hiszen magyar többségű környezetben nőtt fel. Viszont erős ruszin öntudata volt, hangsúlyozta, hogy ő se nem magyar, se nem ukrán, se nem más, hanem kizárólag ruszin.
Lányát, nagymamámát is erre nevelte. Az akkori hagyományokkal ellentétben, hogy a vegyes házasságban a lánygyerekek anyjuk vallását, a fiúk pedig apjuk vallását öröklik, nagymamám édesapja vallására lett keresztelve, azaz görögkatoiikusnak, ami a ruszinok közt kb. "államvallásnak" számít.
Dédnagyapám a vasútnál dolgoztt, majd az I. vh-ban besorozták, s az olasz frontra került. Valamelyik isonzói csatában súlyosan megsebesült, kitüntetést kapott, aztán végleg leszerelték. A háború végét az olomouci (Olmütz) szanatóriumban élte meg, ahová mint hadisebesültet utalták be.
Itt ismerkedett neg dédnagymamámmal aki akkoriban ápoló volt a kórházban. Gyógyulása után 1922-ben összeházasodtak, majd elköltöztek dédnagyapám szülőhelyére, ma ez két országgal odébb van, hiszen Olomouc és Nagyszőlős közt ott van még Szlovákia is, de akkoriban mindez egy ország volt, Csehszlovákia.
Tehát a háború után csehszlovák állampolgár lett dédnagyapám. Csehszlovákia akkoriban nemzetiségi alapon diszkriminált nagyon sok területen. Többek között az osztrák-magyar hadseregben szerzett kitüntetéseket nem ismerte el a csehszlovák állam, ha azt "rossz", azaz német vagy magyar nemzetiségű katona kapta, de elismerte ha szláv nemzetiségű kapta. Dédnagyapám ruszinként a "jó" nemzetiségűekhez került, így élete végéig kapta a csehszlovák államtól a kitüntetése miatt járó jutalmat. Plusz megkapott egy egyszeri nagyobb összeget is, amiből megvette a nagyszőllősi pályaudvaron az egyik büfét, s onnantól kezdve a büfé üzemeltetéséből élt egészen 1938-ban bekövetkezett haláláig. Pár hónappal az I. bécsi döntés előtt halt meg, azaz még csehszlovákként.
Dédnagymamám tehát 37 évesen özvegy lett. 1 év múlva újra házasodott, második férje magyar, aztán vele együtt 1945-ben Budapestre költözött 1945-ben, amikor világos lett: Kárpátalja nem lesz többé se magyar, se csehszlovák, hanem a Szovjetúnióhoz lesz csatolva. Mivel dédnagymamám második férje nekem már nem vérrokonom, így vele nem foglalkozom. Egyébként dédnagymamám első házasságából a nagymamámon kívül született még egy lány, második házasságából pedig egy fiú, akinek leszármazottai máig élnek, így azon az ágon van egy fél-másodunokatestvérem.
Nagymamám tehát az akkor Csehszlovákiához tartozó Nagyszőlősön született 1924-ben. Az ő története azonban már külön téma.
Vicces gyerekkori emlékeim egyike, ahogy nagymamám és édesanyja úgy beszélgettek egymással, hogy dédnagymamám németül beszélt, nagymamám pedig magyarul válaszolt, s csak akkor váltott németre, ha azt akarta, más ne értse.
Egy érdekes dokumentum: dédszüleim házassági anyakönyvi kivonata, melyet dédnagyapám halála után váltottak ki, gondolom az új házasság intézéséhez kellett. Ekkor már a Szudétaföld Németország része:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése